A vörös róka (Vulpes vulpes) a Föld egyik legjobban alkalmazkodó ragadozója, így nem meglepő, hogy szinte egész Európában, Ázsia jelentős részén, Észak-Amerikában és Észak-Afrikában is elterjedt. Szinte minden élőhelytípuson megveti a lábát, még a sivatagokban is. Igaz, ott a vörös rókát már nemigen nevezhetnénk vörösnek, hiszen arrafelé szürkéssárga a rejtőszíne.
Magány helyett családban
Hazánkban a vörös rókát hosszú időn keresztül rendszeresen vadászták a prémjéért, ám az 1980-as évek elejétől a gerezna értéke számottevően csökkent, s már abban az évtizedben megkezdték Európában az állatok nagyobb léptékű, szájon át történő veszettség elleni immunizálását, így 1988 és 2003 között Magyarország rókaállománya mintegy kétszeresére duzzadt. Az azt követő években azonban megtorpant a lendületes növekedés, sokak örömére. A számtalan róka ugyanis különösen a védett állatok állományában okozott jelentős veszteséget, miközben a vadgazdák és a háztáji állattartók is komoly károkat könyvelhettek el.
Mindezzel párhuzamosan a rókák viselkedése megváltozott: a nagyobb állománysűrűség hatására a régebben leginkább magányosan élő állatok nagycsaládokban maradtak, ahol általában csak az alfa nőstény hoz világra utódokat. A nem szaporodó, azaz a béta nőstények viszont szerepet vállalnak a kölykök gondozásában, így azok életesélyei megnőnek, ha pedig az alfa nőstény elpusztul, a helyét egy nem szaporodó szuka veheti át. Nagy vonalakban tehát a rókák is a farkasokhoz hasonló szociális viselkedést mutatnak a túlszaporodott állományaikban. Ezáltal kevesebb kölyök nő fel, azok viszont életerősebbek. Mindez a faj előnyére is válik, különösen, hogy az aranysakál az 1980-as évek végétől egyre nagyobb területeket hódít el a vörös rókától.
Természetes állományszabályozás
A felszaporodott rókaállományokban mind gyakrabban megjelenő betegségek, mint a rühesség – akárcsak régebben a veszettség – komoly szabályozó szerepet töltenek be. Mivel az aranysakál fokozatosan terjeszkedik, a vörös rókának újabb és újabb élőhelyeket kell meghódítania hazánkban. Ez pedig ma már csak az emberi települések környékén lehetséges, bár az új telepítésű erdők is kiváló élőhelyül szolgálnak.
A városi rókák számának növekedése komoly közegészségügyi kockázatot rejt, hiszen a ravaszdik – bár a veszettségre viszonylag ritkán van példa –, több igen veszélyes parazitás megbetegedést terjeszthetnek. A különféle rágcsálók, így a mindinkább szaporodó patkányok irtásában viszont hasznosak.
Ahogyan azonban a sakál teret nyer, és erdeinkbe egyre nagyobb számban visszatérnek a valódi csúcsragadozók, azaz a farkas, a medve és a hiúz, a rókák száma várhatóan csökken majd, s egyre jobban közelít a természetes állapothoz.
Fotó: Mesterházi József, Fűr Tamás és Szőri István
