Vonattal érkezik épp Szombathelyről, ahol a Weöres Sándor Színházban próbál. Este a Budai Várban lesz múzeumi fellépése. Reggel indul vissza. Nagy táskájában laptop, történelmi szakfolyóirat és az előadás szövegkönyve. A vonaton tud netet böngészni, tanulni.
● Alaposan rendezi az életét ez a kétlakiság.
– Háromlakiság! Mert Budapesten az Őrmezőn lakom, Szombathelyen játszom, de a Balaton-felvidéken van a kertem, ahol az év jó részét töltöm. Nem nyaralni járok oda, hanem ott élem valójában az életem. Kertet művelek, szőlőt nevelek.
● Hosszas szabadúszás és Nemzeti színházas évek után jött Szombathely. Alapító tagja a teátrumnak. Hogy érzi ott magát?
– Drága emlékű Ruszt József mesterem mondta, hogy hét év után el kell menni. Mint ahogy a házasságban is a hetedik év a vízválasztó, ha úgy érzed, hogy már nem ad a színház élményt, tovább kell menni. Szombathely még ad, mert új a színház, ahol friss színházi közeget kellett megteremteni, és ez még mindig nagyon jól visszahat ránk. Most, hét év után is öröm a játék, még ma is szeretek bejárni. Este pedig, előadás után leülni kicsit beszélgetni a kollégákkal. Nem azt érzem, hogy dolgozni megyek egy munkahelyre.
● A város egyik nevezetessége a Kámoni Arborétum. Látta már?
– Hogyne, kedves helyem! Ősszel-tavasszal kimegyek. Gyönyörű amikor minden kizöldül, és amikor az ősz megszínezi. Hétközben csöndes a park, szép időben sétálok, nézelődöm, még szöveget is szoktam ott tanulni.
● Pályafutása során volt már Lucifer, Don Juan, III. Richárd, ám veretes színpadi szerepei mellett az ország mégis egy tévésorozat derék erdészeként emlegeti.
– Amikor Horváth Ádám rendező megírta a Szomszédok első epizódjait, úgy gondolta, kellene egy erdész, hogy ne csak a városi falak között játszódjon a történet. Később mesélte, kezdetben nem is sejtette, mibe vág bele. Mivel ő írta a forgatókönyvet, nagyon sok szakmai kérdésben kellett egyeztetnie. A Pilisi Parkerdő vezetője és munkatársai végig segítették, tanácsokkal látták el.
● Trokán Péter hogy bújt Szelényi János erdőmérnök bőrébe? Kellett-e valamennyit tanulnia a szakmából, hogy ne „lötyögjön” az erdészruha?
– Nekem nemigen volt dolgom ezzel, hiszen a rendező pontosan megírta a történeteket, de sokat beszélgettünk az erdészekkel. Szerettem kijárni, a budai hegyekben havonta forgattunk, a Szépvölgyi út végén álló Körmendi erdészházban Gyula bácsi volt az erdész. Jó barátok lettünk az öreggel, ahogy a többieket is megkedveltem.
● Volt valami visszhangja a tévéfilmnek, mit tapasztaltak az erdészek?
– Nagyon érdekes, azt mondták, hogy sokban hozzájárultunk az erdők kíméléséhez. Ahhoz, hogy az emberek jobban odafigyeljenek a megfelelő viselkedésre. A film mintákat adott, hogyan kell kulturáltan az erdőben mozogni, kutyát sétáltatni, tüzet rakni, a tisztaságot megőrizni. Hiszen szörnyű látni, hogy a szemetet szétszórják, a lomot, a sittet kihordják az erdő szélére. Talán-talán valamit sikerült tudatosítanunk ezzel a 13 éves, hosszú sorozattal.
● „Önszorgalomból” is barangol néha, civilben is vonzódik a természethez?
– Egyre inkább! Ahogy az ember öregszik, mindjobban becsüli az erdő csöndjét, szépségét. Pest nekem egyre idegenebb.
● Pedig újpesti gyerek volt. Túl hangos a város?
– Már nem az enyém, inkább a bulizó fiataloké, külföldieké. Nincs annyi közöm hozzá, mint régebben. Pedig a város látványával nem tudok betelni. Ha lehet, mindig a budai rakparton autózom, mert gyönyörű a Duna is, az épületek is. De a városi lét nem tud már olyan izgalmas lenni, mint amikor kimegyek az erdőbe nézelődni. Fantasztikus dolgot tud művelni a természet a színekkel, kivált ősszel. Ilyenkor megértem miért lesz valaki festő! Micsoda rozsdabarna, sárga, vörös, narancsszín levelek! Fenséges, megejtően szép – közhely, de így van! Az idő múlásával tapasztalom, hogy a közhelyeknek igazuk van.
● Láttam egy fényképen: a napsütésbe néz, szemébe húzva a Dömsödi Horgászegyesület kalapja. Valóban horgászik?
– Persze! Szeretek horgászni, a színész horgászválogatottal versenyekre járunk. Nem véletlen van a Balatonnál házam. Igaz, fönn a hegyen, de nem telik el nap, hogy ne menjek le a partra. A víz is megunhatatlan, a folyton változó árnyalataival. A házat ’95-ben építettem, öregkoromra gondolva. Most jobbára egyedül vagyok, de azt is élvezem. A lányaim ritkán jönnek, dolgoznak, utaznak a világban. Kiskorukban a nyarakat Görögországban, meg a Nemzeti Színház üdülőjében Siófokon töltötte a család, így ők is a Balatonnál nőttek föl. Érdekes, most a színházban épp Csehovot próbálunk, akinek szinte minden műve arról szól, hogy a 19. századi orosz középosztálybeli családok leköltöznek a vidéki dácsájukba, és élik a jó kis kellemes, unalmas napjaikat.
● És közben egyfolytában elvágyódnak a városba, ahol zajlik az élet…
– Így van – nevetünk. Én szerencsére egyáltalán nem érzem, hogy üres volna ott az életem, remekül megvagyok. Bort készítek, most ültettem fiatal diófát, és leszedtem, lefagyasztottam a zöldfűszereket. Idén pompás, aromás tárkonyom nőtt.
● Főzni is szokott?
– Igen. Bár szanaszéjjel vagyunk, Nóri Kecskeméten vállalt munkát, Anna most Nyíregyházán vendégszerepel, de ha úgy kéthetente összeszaladunk, akkor azok igazi jó kis ünnepecskék. Nekem nagyon fontos a család. Elkeserít, milyen sok a válás. A családomban, a barátaim közt, a színházban, bárhová nézek. Nem tudom, hogy kellene jól csinálni. Viszont régről előttem egy kép: békés, őszi délutánokon a tóparton karonfogva sétálnak idős, ezüsthajú párok, nézik a vizet. Látszik rajtuk a balatoni nyugalom, ahogy szépen, méltósággal együtt megöregedtek. Jól öltözött, napsütötte arcú, szép tartású emberek. Nagyon rokonszenvesek. Valahogy így szeretnék én is megöregedni, sétálni a parton, derűs nyugalmat árasztva.
● Kézenfogva?
– Igen, az is benne van a pakliban. De nem érzek kidobott időnek egyetlen egyedül töltött percet se. Édesapám halála után édesanyám is megtanult önállóan élni, jó ha az ember nem válik haragossá vagy megkeseredetté. Minden reggel úszom, szeretem a színházat, és örömmel tölt el a természet. Egy ideje gondolok rá, vajon hány jó, használható évem van még. Gazdálkodni kell az erővel, azt kell megbecsülni, ami van.
