A rezgő nyáron kívül a fekete, a fehér és a szürke nyár alkotják a hazai nyárféléket. Ezek az utolsó eljegesedés óta fordulnak elő nálunk, s gazdasági jelentőségük a 18. századtól – elsősorban az alföldi fajoknak (fekete, szürke, fehér nyár) – a homokfásításban volt, és van manapság is.
A 19. században Franciaország révén kerültek Európába a jegenye, majd az amerikai fekete nyárak. A jegenye nyár ültetését Napóleon az utak szegélyezése miatt szorgalmazta Európa-szerte, míg a többi nyárféle gazdasági jelentősége a gyufa(szálka) gyártással nőtt meg. A spontán kereszteződéssel létrejött „kanadai nyár” mint újvilági és óvilági hibrid (Populus x euramericana), nyugatról kezdett terjedni, idővel sok-sok változata (klónja) került, kerül köztermesztésbe. A nálunk nemes nyáraknak nevezett klónok vegetatív, azaz dugvány útján szaporíthatók. Így az anyafák (törzsfák) tulajdonságait nemzedékeken át megőrzik. Hazánkban Trianon után fordult az érdeklődés a nemes nyárak felé, s velük elsősorban a hiányzó fenyőfa helyettesítését kívánták megoldani. A Duna hullámterében végzett nemesnyár-telepítések rámutattak: a nyárklónok minden más fánál gyorsabban és nagyobb fatérfogatot adnak. Azaz belátható időn belül, két-három évtized alatt, ha nem is teljesen, de lehet segíteni a fenyőhiányon.
A Duna-ártéri eredmények 1945 után értékelődtek fel, amikor ismét óriási volt a fa-, elsősorban a puhafahiány. Az 1952-ben, majd az évtized végén ismételten meghirdetett hullámtéri fásítások elsősorban a nemes nyárakra alapozódtak, bár kezdetben a szaporítóanyag-ellátás igen nagy nehézségekkel küzdött. A nyár dugványokat ugyanis úgynevezett anyatelepeken lehet megnevelni, amelyek nemcsak az adott klón fajtaazonosságát, hanem bizonyos kórokozóktól való mentességét is szavatolják.
A fokozódó csomagolóanyag-kereslet, illetve a növekvő papírfelhasználás az 1960-as években minden korábbinál több nyárfát igényelt. Ezért 1966-ban ismét nyárfásítást hirdettek meg, az úgynevezett cellulóznyár-programot. Mivel szabad, erdőtelepítésre alkalmas földterületek nem, illetve alig álltak rendelkezésre, eleinte úgy tervezték – s ez a vonatkozó rendeletekben is tükröződött –, hogy a nyárklónokkal beültetett földeket nem sorolják át erdő művelési ágba, hanem egy-két termelési ciklus után visszaadják a mezőgazdaságnak. Az államilag támogatott nyártelepítések pénze az 1968-as gazdasági reform után jól jött a gyengélkedő termelőszövetkezeteknek, s nagyon sok helyen a keletkező cellulóznyárasok vetették meg az alapját az önálló termelőszövetkezeti erdőgazdálkodásnak.
Idővel mégis erdő művelési ágba kellett mindazt a nyárültetvényt sorolni, amelyet az akció során telepítettek. Az ele gyetlenül, rendszerint tág hálózatban álló fák azonban egyre több erdővédelmi gondot vetettek fel. Például a kár- és kórokozókra való fokozott érzékenység, az intenzív, a fák között akár egy évtizedig is eltartó talajápolás, a különösen gyakori tűzkár a mezőgazdasági üzemek nyártelepítési akciójának elsorvadásához, sőt befejezéséhez vezetett. Miközben tovább nőtt az ország cellulóz-, illetve nyárfaigénye (például a gépesített rakodáshoz szükséges raklapok kiterjedt gyártása miatt), egy újabb kérdés is felmerült.
A természetvédelem (vélt vagy valós) szempontjai a nemes nyárak ellen hatottak, az ezredfordulón pedig jogszabályi szinten lépnek fel ellene. A folyók mente, ahol a jól megválasztott nyárklónok a legnagyobb fatérfogatot adják, az őshonos növényzetre való törekvés miatt elvesznek az intenzív erdőgazdálkodás (ültetvénygazdálkodás) számára, s helyükre a 18. századból ismert hazai nyárakat ültetik. A cellulóz- és csomagolóanyagipar ezzel a hazai alapanyagbázisból veszít, miközben a nyárfa jelentősége megmaradt. Gondoljunk a bútoriparra vagy az agglo merált (darált- köszörült, majd ragasztott) lap- és lemezgyártásra.
„A nyárfa a paraszt fája” – írták az ’50-es években. Azóta tudjuk, tévedtek, mert az akác lett a „paraszt fája”. A laikusok bevonásával meg-meglóduló nyárfásítás, majd nemesnyárellenesség az erdészeti szakmai szempontokat gyakran háttérbe szorította. Kétségtelen azonban, hogy az erdészek a nyárgazdálkodásban is „hibázva tanultak”. A nyárak 1996-ban az összes erdőterület 9,6 százalékát foglalták el, bár az 1973. évi „nyárfafelmérésen” alapuló terv már 1990-re 11 százalékot írt elő.
A nyárfásítás kiindulási helye, az alföldi, síkvidéki folyókat kísérő hullámtéri (nyár)erdők beletartoznak a magyar táj jellemzőibe, a magyar haza fogalmába. Ahogyan a költő, Váci Mihály írja: ,,Ezüst, arany lombok templomi zászlóraja / kísérte a Tiszát – a könyörgő zsoltárt” (Édes hazám).