A gyökérből készült beltéri garnitúrák, valamint kerti és utcai bútorok mellett míves használati tárgyak, játszóterek játékai, buszvárók, gyaloghidak készülnek a műhelyben, hogy aztán hosszú évek múltán is megőrizzék azt a természetes szépséget és szerepet, amit csak az élő anyag, a fa adhat.
Letelepszünk a kemence mellett egy padra, és mintha a természet ölelne körül minket. Egy-egy lyukon, csomón, érdekes rajzolatú erezeten kalandozik el a tekintet, úgy tűnik, mintha emberi kéz alig munkálta volna, pedig nagy tapasztalat és tudás kell ahhoz, hogy valaki megláttassa a fa természetes szépségét.
„Többször előfordult, hogy amikor befejeztük a munkánkat egy településen, mellénk telepedtek a nagymamák az unokáikkal, és azt mondták, hogy egy ilyen pad számukra több ülőalkalmatosságnál. Már ránézni is jó, és a gyerekeket is a természet szépségének meglátására neveli.” – mondja Tóth Attila, amikor észreveszi hosszan elidőző tekintetemet. Nem véletlenül marad a pad támláján egy göcs vagy egy lyuk, tudatosan építi be az ilyen anyagot. Bútorai használati tárgyak és látványelemek is egyben. „Minden fa egy élő szobor, és én igyekszem azt a formát megőrizni, amit a természet már megalkotott. Csak annyit módosítok rajta, hogy használhatóvá váljon, beilleszthessük a mindennapi életünkbe. A rönkbútor ne csak szép legyen, de kényelmes is, ezért minden egyes darabot kipróbálok.” – nyugtat meg.
Göcsörtös út vezetett a faművességig. Tóth Attila bányaipari technikumot végzett Tatabányán, évekig a föld alatt dolgozott. A technikumban olyan szoros osztályközösség kovácsolódott, hogy végzés után is évenként találkoztak. Egy ilyen összejövetelen derült ki, hogy egykori tanáruk már fafaragással foglalkozik. Nagyon megtetszett a munkájában képviselt organikus stílus, így többször részt vett az általa szervezett fafaragó táborokban. Később, egy kiállításon látottak hozták meg a bátorságát, hogy a saját útját járja, úgy érezte, képes a díjazott faragványokhoz mérhetőt alkotni. S be is bizonyította, hogy olyan formákat lát meg és éltet tovább a fában, mint csak kevesen. Már az első évben kiállították munkáit. A következő évben pedig már önálló kiállításon mutathatta be alkotásait a Magyar Természettudományi Múzeumban. „Az első igazi darabom egy térplasztika volt, még a mesterem által szervezett táborban készítettem. Mivel csak a harmadik napon csatlakoztam a társasághoz, nekem csupán a másnak nem kellő maradék faanyag jutott. De sikerült belőle olyat alkotnom, hogy a már régóta faműveskedő kollégánk is csak ennyit mondott: Ebből az emberből lesz valami!” – meséli most is büszkén.
A gyümölcsfák gyökerével szintén a mester nyomán kezdett dolgozni, aki az elsők között fedezte fel a benne rejlő lehetőséget. Tőle látta, hogy mit lehet kihozni egy pusztulásra ítélt gyökérből. „Eleinte azt gondoltam, hogy gyökérbútorok fafaragásából élek majd meg, mert igazából ezt szerettem a legjobban, de Magyarországon sajnos nincs rá elegendő kereslet”, mondja kicsit szomorúan. Jól kell ismerni a fát ahhoz, hogy az ember belelássa, mi formázható belőle. És a fák egyediségéből adódóan Tóth Attila keze nyomán sosem születik két egyforma bútor. A faanyagok közül ő a természetesen görbét, göcsöset válogatja ki, ettől lesznek munkái még izgalmasabbak. Szerinte formalátása sokat fejlődött, amikor 6-7 évig fotósként is dolgozott, még inkább meglátja, hogy mi rejlik a fában. Marcell fia erre egyszerűen csak azt szokta mondani, hogy apukája a fűrésszel rajzol.
„Az alapanyag munka közben is rám talál, hiszen folyton járom az országot, már közel kétszáz településen hagytam ott a kezem nyomát. Felemelő érzés, ha lehetőséget kapok egy település arculatának formálására. Ha munka közben látok egy szép, de kiszáradt fát valamelyik udvarban, vagy egy kidőlt vadcseresznyét az erdőben, hamar kiderítem, hogyan juthatok hozzá” – meséli. Érződik a szavaiból, hogy bensőséges a kapcsolata a fával, nem véletlen, hogy nagyon sokat jelent számára. Faluhelyen, közvetlenül az erdő mellett nőtt fel, odáig ért a kertjük. Reggel gyakran indultak az erdőbe mindenféle erdei gyümölcsöt szedni és csak késő délután keveredtek haza. Korábbi munkahelyén, a bányában pedig szintén sokat köszönhetett az életüket védő fának.
„Nemrég bejött hozzánk egy 85 éves holland néni, és nagyon megható volt, hogy láttam a szemében azt a boldogságot, amit a házunk táján látott sok fabútor okozott. Nem könnyű feladat az egytonnás, földdel teli gyökérrel megküzdeni. De széppé teszi munkámat az a tudat, hogy az elkészült alkotás talán még 50 év múlva is ott lesz valaki otthonában.” – magyarázza, mi is lelkesíti igazán.
