Az utóbbi két évtizedben azonban megváltozott a helyzet: az ország több részén hatalmas, a Hortobágyon akár százezres tömegben figyelhetjük meg a darvakat, s ez a látvány életre szóló élmény. Ezzel is magyarázható, hogy még Japánból is érkeznek hozzánk turisták, hogy részesei lehessenek ennek a csodálatos természeti jelenségnek.
Lerövidült útvonalak
A daru nehezen téveszthető össze más madárral: a gólyánál magasabb, hosszú lábú és nyakú madár. Tollazata szürke, csak a kézevezői feketék, illetve a kifejlett madarak fejteteje piros, a fiataloké pedig homokszínű. Skandináviában, Finnországban és Észak-Oroszországban még sok daru költ, és onnan a tél viszontagságai elől az úgynevezett atlanti folyosón vonul akár az Ibériai-félszigetig, vagy a balti-magyar útvonalon repülve jut el akár Szudánig. Az általános felmelegedés következtében, valamint a környezettudatos gondolkodás, a madárvédelem megerősödésével viszont az utóbbi két évben az európai költőpárok száma százezer fölé emelkedett, és az elegendő tápláléknak köszönhetően nem minden madár vállalkozik a veszélyes afrikai utazásra. Mind kevesebb daru választja az atlanti folyosót, és ha mégis, többnyire csak Franciaországig repülnek. Sőt egyes állományok, például Belgiumban, egyáltalán nem vonulnak.
Az Európában költő darvak többsége azonban augusztusban szárnyra kel, és délnek indul. Hozzánk nagyobb számban szeptember elejétől érkezhetnek a madarak, s a korábbinál jóval hosszabban, általában novemberig maradnak. Az őszi vonulás idején hazánkban sekély vizű mocsarakban, lecsapolt halastavakban éjszakáznak, így a be- és kirepülés során könnyen felmérhető az állományuk. Előfordult, hogy egy helyen több mint ötvenezer madarat számláltak. Jellemzőbb azonban, hogy szétoszlanak és különböző éjszakázó helyeket keresnek, hiszen ma már nem zavarják őket a vadászok, s a környezettudatos gazdálkodásnak köszönhetően egyre több vizes élőhelyen pihenhetnek biztonságban.
Színes gyűrűk a lábon
Az elmúlt két évtizedben mind többet tudunk arról is, hogy honnan, milyen korú darvak érkeznek hazánkba, majd merrefelé folytatják útjukat. Ez leginkább az úgynevezett színes gyűrűs jelölések széles körű elterjedésének köszönhető, amelynek során a fiatal madarak csüdjére 3-3 színes műanyaggyűrűt helyeznek fel. A bal lábon lévőkből a gyűrűzés évét és az országot olvashatjuk le, míg a jobb lábon az állat egyedi azonosítói szerepelnek a gyűrűkön. Némi szerencsével ezt szabad szemmel vagy kézi távcsővel is leolvashatjuk, teleszkóppal pedig több száz méterről is azonosíthatjuk az egyed korát, és élőhelyét.
Legtöbbször Finnországból származó egyedekkel találkozhatunk, de sok érkezik Észtországból is, például a Hortobágyra. A jelölt madarakra olykor rádióadót is szerelnek, így derült arra fény, hogy a Hortobágyról a madarak gyakran leszállás nélkül jutnak el afrikai telelőterületük határára, Tunéziába is. De évről évre többen töltik nálunk a telet, és már nemcsak Kelet-Magyarországon, hanem a Dunántúlon, így például a Velencei-tónál vagy a Fertő-tónál. A darvak tavaszi vonulása korántsem olyan látványos, mint az őszi, mivel az északnak tartó egyedek csak rövid időre szállnak le nálunk, vagy pihenő nélkül szelik át hazánkat.
Visszavárjuk
A nálunk ősszel átvonuló darvak az éjszakázó helyük 20 kilométeres körzetében bőséges élelemhez juthatnak, például a learatott kukoricatáblákon elszórt magvakból. A madárbarát gazdálkodók pedig szándékosan hagyják „lábon” a termést, hogy elősegítsék a darvak áttelelését. A darvak elsősorban különböző lágy szárú növényeket, rügyeket, bogyókat, gumókat, magvakat fogyasztanak, de kisebb halak, pajorok, giliszták, csigák is táplálékukat képezhetik. Tőlünk nyugatabbra reneszánszát éli a darvászat, ahol a tenyészetekben már fajspecifikus granulált száraztáppal takarmányozzák őket.
A daru nem veszélyeztetett faj Európában, de természetesen védelem alatt áll. Viselkedéséből, egyedszámának alakulásából következtetni lehet a vizes élőhelyeink állapotára. A többi hazai madárfajhoz képest viszonylag hosszú életűek, elérhetik a 18 éves kort is. Mára több országba is visszatért, ahol az ember természetrombolása miatt sokáig nem fészkelt, ezért remélhető, hogy hosszú évtizedek után újra költ majd nálunk is.
Fotó: Zala Péter
