Lapszemle

A korona árnyékában

A magyar erdő koronás vadja, a gímszarvas szinte minden természetjáró előtt ismert, hiszen az Alföld középső területeit leszámítva gyakori vad hazánkban. Állománya az utóbbi fél évszázadban közel megnyolcszorozódott, amelynek hátterében az erdőgazdálkodás szempontjából is fontos folyamatok zajlottak, kedvezők és kedvezőtlenek egyaránt.

A csontleletek alapján néhány ezer évvel ezelőtt a gímszarvas csak a nagyobb ártéri erdőket népesítette be a Kárpát-medencében, majd az emberi népesség növekedésével átalakult növénytakaró egyértelműen kedvezett a fajnak is. Az igazi nagy lendületet az 1950- es évektől megindult nagytáblás mezőgazdaság bevezetése, valamint az erdősítések okozták. A gímszarvas rendkívül jól alkalmazkodik, ezzel is magyarázható, hogy Finnország kivételével egész Európában elterjedt. Sőt, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában szintén előfordulnak természetes állományai. Dél- Amerikába, Ausztráliába és Új-Zélandra pedig emberi közvetítéssel jutott el. Az utóbbira a 19. században Magyarországról telepítették a mára világhírűvé vált gímszarvas-populáció magját.

Fotó: Simon Bernadett és Molnár IstvánA gímszarvas kedveli az összefüggő vegyes erdőket, ahol az aljnövényzet dús, a cserjeszint pedig viszonylag zárt. Az utóbbi évek kutatásai megcáfolták azokat a legendákat, miszerint a szarvasok nagyobb távolságokra vándorolnak: a tehenek általában 1000 hektáros területen mozognak, és a bikák sem lépik túl ennek kétszeresét, bár a nászidőszakban nagyobb kiruccanásokat is tehetnek. A tehenek általában 2-10-es csapatot, rudlit alkotnak, és azt a legtöbbször borját már nem vezető idősebb példány irányítja. A bikák jellemzően csak a nászidőszak végére verődnek csapatokba.

Az erdők ma már általában nem tudják eltartani a hatalmasra duzzadt gímszarvasállományt, mely rágásával, taposásával nemcsak a facsemetéket károsítja, hanem a védett gyepekben és a különféle szántóföldi kultúrákban is veszteséget okoz. A károk enyhítésére is szükséges a vadállomány rendszeres etetése, és legalább ilyen fontos a fiatal fák vadkerítéssel való megóvása a szarvasoktól. A hazánkban újra terjeszkedő, de még mindig kisszámú farkas a gímszarvas egyetlen természetes ellensége, bár olykor-olykor a kóbor kutyák is elejtenek néhány borjat. Magyarországon tehát leginkább a szakemberek döntésén múlik, hogy menynyi szarvas népesíti be erdeinket.

A szarvasbikák a nyár második felétől számottevően megnövelik testsúlyukat, heréjük háromszorosára duzzad, készülve a szeptemberi-októberi párosodásra. A bőgőhelyek ott alakultak ki, ahol a tehenek gyakran megfordulnak. Oda minden évben visszajárnak a bikák, s a terület birtoklásáért komoly harcokra is készek. Nem ritkák a sérülések, ráadásul a győztesnek energiát kell tartalékolnia a párosodáshoz is, mivel egy-egy tehén mindössze 6-24 órán keresztül ivarzik. Gyakran előfordul, hogy nem a legerősebb termékenyíti meg az összes tehenet, a felmérések szerint azonban a borjak mintegy háromnegyede a bőgőterület birtokosától származik.

A gímszarvas egyik legfontosabb vadunk, hiszen a hazánkban elejtett állatok trófeája közül számos vezető helyet foglal el a világranglistán. A szarvasvadászat ideje a nászidőszak, amikor hangutánzó bőgőkürttel féltékennyé teszik a bikát, s a leshelyhez csalogatják. A legerősebb „golyóérett” bikák agancsa elérheti a 12-14 kilogrammot.

Fotó: Simon Bernadett és Molnár István