Hőgyésznél a főútról lekanyarodva, pár kilométer után békebeli világ tárul elénk: rendezett tisztáson három épület, köztük a kerületi erdész, Tóth Péter és családja háza. Hatalmas, árnyat adó fák, a ház körül gyönyörű virágok, nyugalom. Az épületben fogadó harmónia szintén arról árulkodik, hogy az erdő közepén élve is nagyon jól érzik magukat.
Tóth Péter édesapja erdész, hivatásos vadász volt, és vele ő is nagyon sokat időzött az erdőkben. Lengyel-Annafürdőre másfél évesen került, s harminc évet töltött az ott ani rengetegben. Édesanyja pedig vadászházi gondnokként vette ki részét a munkából, és ezzel megpecsételődött a fiú pályaválasztása. „Dombóváron zenei tagozatra jártam, és a fekete-fehér billentyűk bűvöletében éltem, mígnem az utolsó évben a foci elcsábított a kott ától. ” – nyugtázta a zenei pálya végét. Az erdészeti középiskolák közül azonban kizárólag Sopron kerülhetett szóba, az erdészeti oktatás fellegvára.
„Firbás tanár úr órái ma is gyakran eszembe jutnak” – magyarázta Tóth Péter, hogy a technikumban az első órák nem a szigorúan vett szakmáról szóltak, a táblán nagy betűkkel ez állt: IDENTITÁS. Erdély, Kárpátalja került szóba ezeken az órákon, s ami a magyar erdészek számára még nagyon fontos: Trianon. Magyaros alapokat, szemléletet adott az iskola, összekovácsolta a diákokat. „Nagyon szerett em gyakorlatokra is járni, gyakran elsőként jelentkeztem a feladatokra, vagy meggyőztem az oktatót, hogy egész nap fát dönthessek.” – mesélte az év erdésze.
Gyakornokként a Hőgyészi Erdészetben dolgozott , majd sietve vette át édesapja kerületét. Bár nem töltötte ki a gyakornoki időt, a vezetőség szemében egyértelmű volt, hogy Lengyel-Annafürdőbe keresve sem találhatnának jobb szakembert, így 1993–2007 között kerületvezető erdészként gondozta a fák ügyét.
Az iskolából kilépve szinte családtagként fogadták az erdészek, jó csengése volt a Tóth névnek, segítették, amiben csak tudták. Kezdetben egy beosztottal dolgozott össze, szinte a semmiből végzett tölgy fokozatos felújítást, felismerve, hogy kevesebb vad járt a környéken, viszont jó volt a makktermés. „Az eredményt éppen idén tekintettük meg a cég összes dolgozójával” – jelezte a szakember, milyen jóleső érzés látni a saját keze munkáját. Lengyel-Annafürdőn 1998–1999 környékén kezdődtek a változások: átépítések történtek, tavat mélyítettek és létrejött egy kocsánytalan tölgy plantázs is. A munkák javában még részt vett, az újabb csábításnak azonban nem lehetett ellenállni.
Szálláspusztára a vadászat vonzotta, illetve a vadgazdálkodás. „Nincs trófeakultuszom” – utalt arra, hogy az otthonában sincsen „kitapétázva” a fal trófeákkal. Hőgyészen a korábbi tizenegyből mára hét erdészet lett, miközben a terület összességében nem változott. Míg Lengyel-Annafürdő szinte a település szélén található, Szálláspusztára, rousseau-i környezetbe költöztek. A mai lehetőségek mellett azonban nincsenek távolságok, bár az erdőben élnek, a család pillanatokon belül az iskolába ér. „Amikor a feleségem megismert, tudta mire számíthat”- tette hozzá a szakember, hogy talán csak a kertet és a berendezett házat sajnálták odahagyni.
„Az Év Erdésze Versenyt az erdőgazdaságunkon belüli selejtező előzte meg, s onnan indulhattam az országos megmérettetésre”– tértünk át a bajnoki cím elnyerésére. Növény- és állatfelismerés segítette a felkészülést – amiben a gyermekei is részt vettek –, írásbeli teszteken gyakorolt, képeket nézett, legtöbbször a reggeli kávé közben. „A lágyszárú-gyűjtemény okozta a legnagyobb fejtörést” – vallott a be Tóth Péter, ám a szellemi frissesség megtartásában a lengyeli erdei iskola, a diákok szűnni nem akaró kíváncsiságának kielégítése is sokat segített. Saját bevallása szerint leginkább a gyakorlati számokat kedveli. „Egy ismerős azt mondta, hogy jó nekem, mert ’ráérzős’ típus vagyok”– jegyezte meg a szakember, hogy ösztönösen is sikerül az eldöntendő kérdésre megtalálni a helyes választ, vagy éppen pontosan elvégezni a köbözést. Ugyanakkor bevallotta, hogy a szálalásjelölés versenyszám – amivel a területén alig találkozik – megizzasztott a, a választé kolásnál pedig a stopper túl gyorsan a célegyenesbe ért.
A verseny utáni napokban nagyon sokan gratuláltak az eredményhez. „A munkát ezentúl is ugyanúgy végzem majd, mint eddig” – legyintett, amikor a rá nehezedő elvárásokról kérdeztem. „Megyünk előre, hiszen olyan munkát végzünk, aminek vélhetően nem mi látjuk az eredményét”, tette hozzá.
