Lapszemle

Életet tanító erdő

Levente Péter sokoldalú alkotóművész, született tanárember. Évtizedeken át futó tévés, rádiós, színpadi műsorain generációk nevelkedtek. Abban, hogy népszerű előadásaiban a humor és a mélység mindvégig egészséges arányban osztozhatott, kiemelkedő szerepe van feleségének és alkotótársának, Döbrentey Ildikónak, aki a műsorokat írja, szerkeszti. És aki úgy tudja a gyerekeket megszólítani, hogy attól a felnőtt is jobban érzi magát. Negyvennyolc éve tartó közös életük és közös munkájuk színteréül egy hegyek-erdők koszorúzta gerecsei falut választott ak. Héregen kerestük fel őket.

A kert titkokat, szép és fájdalmas történeteket is rejt, ahogy az élet hozta. Péter mutatja a kedves öreg hársfát a kapu előtt. Itt szokott esténként üldögélni, önmagával számot vetni, miután meggyújtott ák Ildikóval a mécsest a ház homlokzatának Madonnás falfülkéjében. A szobrot Mariazellből hozták, a lángocska két elvesztett kisfiukért ég. Életüket szertartások és szimbólumok szövik át. Jelképszerűen szép az is, ahogy a színes üvegablakon átsütő reggeli sugarak a hársfa törzsére festik a felkelő napot.

– „Unokák vihara” utáni állapotban vagyunk – szabadkozik mosolyogva Ildikó, míg végigsétálunk a virágokkal, gyümölcsfákkal teli portán, egészen le, a kertvégi nádas tóig. Itt tényleg mindenütt jelen van a gyerekek gondolata. A kerti szánkódombtól a partra ültetett fűzfáig, s a fára épített madárlesig, mindenben. De legfőképp a teremtett mesékben. A Dörmögő Dömötör, a Ki kopog?, az Égbőlpottyant mesék történeteinek megálmodója az erdőt is nagyra becsüli.

– Az erdő állandó mesei helyszín. Létezik a „kerek erdő”, ahol zajlik az élet: füttyszóval dolgozik a favágó, jókedvű kirándulók jönnek-mennek benne, mozgalmas hely. A másik, a „suttogó erdő” mágikus helyszín, a titkok földje. Hasonlít egy templomhoz, ahol halkan kell beszélni, de lehetőleg inkább hallgatni és ámulni. Erről sok mesét írtam, mert szeretem a titokzatosságát. És van a „sűrű, sötét erdő”, ez a kalandok színtere. Minél kisebb a gyerek, annál szelídebb kalandok történnek, minél nagyobb, annál vadacskábbak vagy humorosak.

● Dorka lányotok, majd a három unoka első kézből kóstolhatta a „friss, ropogós” meséket.
– Mikor nyolcéves Ábris unokánk kicsike volt, kinevezett engem hajós Vidrakapitánynak, magát pedig Vilmoskának, és volt egy mesesorozatunk. Úgy kezdődött, hogy „egy szép nyári napon Vidrakapitány és Vilmoska megfogták egymás kezét és elindultak a sűrű, sötét erdőbe…” Rengetegszer meséltem, nagyon szerette. Az egész család tudta, mikor kezdődik a mese, mert abban a pillanatban megváltozott a ház hangulata. Megváltozott a tekintetünk, a szívverésünk ritmusa, a lélegzetvételünk. A minap, mikor arról beszélgettünk, ki mit álmodott, én arról meséltem, hogy erdőben jártam. Olyan halkan, mezítláb lépdeltem a puha mohán, hogy az erdei vadak elfogadtak maguk közül valónak, nem gondolták, hogy ember vagyok, aki becsörtet az erdejükbe. A – mesebelien – szelíd őzike odajött hozzám, egy kis kék cinege a vállamra szállva dalolgatott. Ekkor az öt és fél éves Iluskánk azt mondta, hogy ő az egész családnak ezt az erdőt akarja, éljünk ezután örökre ott.

● Azoknak a gyerekeknek mond sokat az erdő, akiket a szülők elvisznek kirándulni.
– Mint ahogy a könyv is azoknak jelent sokat, akiknek a családjában olvasnak, és a beszélgetés is azoknak fontos, ahol otthon beszélgetnek. A lányunk itt nőtt föl a réten. Ő is, a vőnk is tájépítész, ismerik, szeretik a természetet. Gyerekeiket már pici koruktól hátizsákos hordozókában vitték erdőt járni. Egyik nap megérkeztek hozzánk a kis bakancsos turisták, és előhúztak valamit nagy lelkesen: „nézz ide Papó, nézd Mamó!” és mutatták apró tenyerükön a kerecsensólyomtollat, amit az erdőn találtak. Annak az estének a hangulatát, varázsát meghatározta a két szép sólyomtoll. Ezt mind nem ismerheti az a gyerek, aki csak a kütyüket nyomogatja.

● Levente Péter is gyerekkori, „apai örökségként” kapta az erdőt.
– Nagyváradon születtem a Körös parton, és édesapám elbeszéléséből tudom, hogy már kétévesen több kilométert bóklásztam velük a környékbeli erdőben. Később Szekszárdon éltünk, s az ötvenes években a Gurovicán, és a Sötétvölgy erdeiben nevelt apám cserkészetre, a természett el való együttműködésre. Államügyészként, majd deklasszált jogászként minden évben két hétre kiköltözött az erdőbe, hogy favágóként kitermelje az évi faszükségletünket. Tízéves voltam, mikor mondta, hogy választhatok 3 barátot, és magával vitt minket. Szakadt traktorponyvából sátrat varrtunk, éjjeli őrséget adtunk, apám megtanított a az iránymenetet és mérnöki feladatokat adott. Ő hajnalban elindult a húgommal a favágókhoz dolgozni, nekünk pedig ki kellett a nap állásából, a fák árnyékának szögéből számítani, melyik irányba kell mennünk, hogy megtaláljuk. Térképnek, a kulacsban ivóvíznek és bicskának mindig kellett lennie nálunk, „mert a bicska nem fegyver, hanem fészekrakó szerszám”. Megtanított eső után tüzet rakni, csuromvizes avar alatt is száraz ágat, levelet találni. Otthonunk lett az erdő. Nagyszerű társaimmal hetven éve tart a barátság, máig összejárunk a családokkal.

● A hajdani kiscserkész ma magatartáskultúrát tanít az egyetemen, és „önképző társaslényként” definiálja magát.

– Meghatározó, mikor egy ember rádöbben, hogy „éretlen felnőtt vagyok és szeretnék érett felnőtté válni”. Viselkedni bármely élőlény képes, az ember viselkedhet okosan is, de akkor még mindig csak észlény. A társaslény olyan érett, felnőtt ember, aki az életben figyelmesen jár, képes önállóan gondolkodni, dönteni, nem panaszkodó, és nem parancsoló lény. Az érett felnőtt ségre törekvő embernek igénye, hogy számot adjon magának, és végiggondolja, aznap több örömöt vagy bánatot okozott-e, több mennyországi pillanat maradt-e utána vagy több pokoli pillanat. És ha bele tud nézni a tükörbe, meg a társa szemébe, akkor az Isten szemébe is bele tud nézni.

● Hogyan érhető el mindez, önképző módon?
– Azzal a hármas egységgel, amit én úgy foglalok össze, hogy iskola. Ez pedig nem más, mint az erdő, a színház és a templom egyensúlya. Meg kell mutatnunk a gyerekeinknek, az életünk része kell, hogy legyen. Mindhárom hely titkokat rejt, épp ezért kénytelen vagyok ott elcsöndesedni, kénytelen vagyok kérdéseket föltenni. A színház se olyan hely, ahol valaki beszél a színpadon, a többiek meg hallgatják, ez félreértés. A színház társasjáték. Mindenki szerepet játszik a világ színházában. Aki az erdőben már megtanult kíváncsian járni, az a színházban, a napi élet társasjátékában is így tud élni. És akkor jön a harmadik szint, a felelősség, kötelességek, az elszámolás igénye.

Beszélgettünk még sok mindenről, favédő szenvedélyről, itt-ott megmentett fákról, és a faluban elültetett hársakról – de az idő elszaladt, és indulniuk kell a Felvidékre. Évtizedek óta járják az országot határon innen és túl. Most épp a kinti református gyülekezet hívására tart előadást házasulandó ifjaknak a régtől egymásba gyökerezett emberpár.