● Már a hangszer története és a feltalálója, Léon Theremin szovjet fizikus és kém élete is fordulatos, regénybe illő. Maga a szerkezet pedig űrbéli hangzásával és különös megszólaltatási technikájával – hogy érintés nélkül ad hangokat, pusztán az emberi kéz közelítésétől – egyszerűen lenyűgöző.
– Ráadásul remekül szólt a szabadban! Ezt most próbáltam ki először. Csodálatos környezetben, 1000 méter magasan feleselgettünk a madarakkal. Francia sanzonok, filmzenék, népszerű klasszikus művek csendültek fel. A rádiófrekvencián alapuló hangszer „szavába” a hely sajátosságaképp időnként a kékestetői adótorony is beleszólt: saját magas frekvenciáján egy-egy sistergő hangot hallatva a koncert elején. Később „elfogadta”, hogy itt és most más is sugározhat, mégpedig harmóniában a zongorakísérett el, ami neki nem sikerülhetett gyakorlás híján…
● Humorral még a technika kisördögét is sikerül legyőzni. Egyébként hat rád a hely hangulata, más lelkülettel szólalsz meg az erdőben?
– Úgy érzem, némiképp elnyomjuk a fák, a madarak hangját. Azért is kezdek halkan, hogy rájuk hangolódjak, és kicsit engedélyt kérjek a természettől, ha már behatolunk az aurájukba, az erdő ősi, természetes zenéjébe. Szeretem az erdei koncertek fesztelenségét, spontán jellegét. Azt, hogy közel vannak az emberek, ülnek a fűben a hátizsákjukkal, túracipőben, vagy mezítláb, és nyoma sincs az elegáns koncerttermek merevségének. Látom az arcukon az örömöt. Nekem is jólesik a kellemes, baráti közeg.
● Kiskorod óta táncol a vonó a kezedben, hisz édesapád, Illényi Ferenc az Operaház hegedűse mind a négy gyermekét zenélni tanított a már 3 és fél évesen. Aki ilyen távlatosan képes a gyerekeit nevelni, az semmit nem bíz a véletlenre. A természett el is megbarátkoztattak a szüleid?
– Zöld környezetben, kertes házban laktunk, és gyakran kirándultunk. Hol gyalog, hol kerékpárral túráztunk mind a hatan. Kinéztünk helyeket, és hétvégén felfedeztük. Egy évig Németországban élt a család, édesapám oda szerződött, így Bajorország hegyes-völgyes, erdős tájait is bebarangoltuk. Akkor vették az első autót, és ott gyakoroltak vezetni. Máig megmaradt a családi kirándulások hangulata. A bátyám nagy bogarász volt, bőszen gyűjtötte a rovarokat, én pedig szerett em beleveszni az erdőbe: lassan, eltűnődve figyelni, leheveredni, lentről nézni a fákat. Nekem máig nem a sietős „teljesítménytúra”, hanem a természet meghittsége a fontos.
● Melyik táj szólított meg a legerősebben?
– Kislánykoromban cseregyerekként Szász-Svájcban nyaraltam. A házigazda apuka sportos ember volt, állandóan túrázott velünk, veszélyes, kalandos terepeken. Elképesztő sziklákat másztunk meg, ahol keskeny peremeken kapaszkodtunk a több száz méteres mélység fölött. Szenzációs volt, de pár nap után már nagyon igénybe vette az ember idegrendszerét az állandó koncentrálás, hogy le ne essen. 12 éves voltam, és élveztem, de ma már beleborzongok, és el sem tudom képzelni, hogyan volt bátorsága a vendéglátó felnőttnek ilyen nyaktörő mutatványba gyerekeket vinni. És mégis, ha valahová elvágyódom, máig az az izgalmas, szép táj jut eszembe.
● Finom, visszafogott „úri hölgy” benyomását kelted. Vagánysággal vádolnának utoljára.
– Pedig barlangtúrán is voltam Budán, a Mátyás-barlangban. Bemásztam 30 méter mélyre, kaptam sisakot, vízhatlan overallt. Szűk hasadékokon préseltük át magunkat: egyik kar előre, utána centiről centire az egész testünk. Koszosak, sárosak lettünk, de nagy élmény volt. Ez is hasonlított a sziklamászásra, csak a föld alatt
● Most is nagy öreg tölgyek, vadgesztenyék odvas törzsei közt járunk, fölöttünk zöld lombsátor, a nyakunkba érett fekete eper potyog. Ez itt a „házi erdőtök”, a hátsó kertkapu egyenesen ide nyílik.
– Jóformán ebben az erdőben éljük az életünket. Túrázunk, kirándulunk, azelőtt kutyát sétáltattunk. Időnként jógázunk a réten, kiváló helyszín légzőgyakorlatra. Turistautak indulnak innen, egyik a Normafához vezet, másik a János-hegyre, de Csillebérc vagy Makkosmária is 20 perc gyalogút. Van, hogy fölsétálunk misére a makkosi templomba.
● Már a 90-es években láttalak színpadon, a Madách Színházban te voltál az a bizonyos címadó „hegedűs a háztetőn”. A hangszereken kívül a mozgás, az ének, a tánc máig fontos az életedben?
– A hajlandóság már gyerekként megvolt bennem. Az iskolai szavalóversenyeken túl az irodalom meg a történelemórák témáiból kiselőadásokat rendeztem, és eljátszottuk. Sokféle módon ki akarom fejezni magam. A sztepptánc, a dzsessztánc is így jött. Nálam a hangszerek is mindig elöl vannak: a hegedű, a zongora, a teremin. Állandóan gyakorolok, hogy edzésben legyek, hasonlóan az élsportolókhoz. És világéletemben azokat a színészeket szerettem, akik zenélnek, énekelnek, jól mozognak, mint Fred Astaire vagy Liza Minnelli.
● A kislánykori ötletek nem apadtak ki, hiszen évente futja a lendületből nagyszabású bemutatókra. Az egyik legkedvesebb alkalom a számomra az volt, amikor a testvéreiddel közös koncertet adtatok 2010-ben a Művészetek Palotájában. Izzott a levegő, és arra gondoltam, vajon mit érez közben az édesanyátok.
– Hihetetlen nagy szervezés előzte meg az előadást. Nekem kellett összetrombitálni a világ különböző pontjain élő bátyámat, húgomat, öcsémet. És a legutolsó részletig mindent kitalálni, a zenei programtól egészen a ruhák megtervezéséig. Persze ők is határozott egyéniségek, és mentek a saját fejük után. Nekem óriási segítség, hogy olyan stáb van körülöttem, amely komoly szakmai háttérrel támogatja a munkámat, sok gondot levesz a vállamról. Végül minden összejött ! Mi élvezettel játszottunk együtt, fergeteges hangulat kerekedett, sikere volt az estnek. Ami pedig anyukámat illeti, ő valóban ott ült a koncerten – apu sajnos már nem lehetett közöttünk –, és annyit mondott, hogy mindenki boldog volt a teremben, de a legboldogabb ő volt.
