Nagy Gábor: Szarvasnóta
Fényképezni a természetjárás és madarászat „vadhajtásaként” kezdtem. Az első használható fotómasina tízévesen került a kezembe, és ez a nyakbavaló azóta is elválaszthatatlan társam az erdőjárások, természetbeni csatangolások során. Ennek ellenére mégsem érzem magam igazi fotográfusnak, mivel számomra nem az elkészült kép a legfontosabb, sokkal inkább az exponálás pillanatáig tartó élményvadászat.
A természet minden év- és napszakban számos megörökítésre érdemes témát kínál, én mégis évről évre az első hűvös augusztus végi estéket és hajnalokat várom a legnagyobb izgalommal, hogy kezdetét vegye végre a szarvasbőgés.
Wass Albert írja: „Abban a hangban van valami. Valami ősi, valami, ami hatalmas és felüláll azon, amit mi emberek életnek nevezünk. Talán emlékeztet valamire, ami ősi és amit elfeledtünk… De van abban a hangban valami felségesen szép és hatalmas.” Én is valami hasonlót éreztem, amikor a képen szereplő agancsost sikerült lencsevégre kapnom. A leshelyemet – a vadászokkal történt egyeztetés után – már előző délután elfoglaltam, hogy hajnalban ne zavarjam fölösleges mocorgással a nászhangulatban lévő szarvasokat.
A szabad ég alatt töltött éjszaka nem telt eseménytelenül. A környező erdőkben 10-12 bika bőgött folyamatosan, és a koncerthez csatlakoztak a sakálok, macskabaglyok, békák is. A szúnyogok ugyan próbáltak rontani a csillagfényes hangulaton, nem sok sikerrel.
Hajnalban még mindig jó bőgés volt, de a bikák nem váltottak ki az erdőből, így sokáig csak a hangjukban gyönyörködhettem. Már az hittem, hogy „képtelenül” maradok, amikor a lestől 30 méterre hirtelen szétvált a zsombékos, és öblös hangon felmordult egy bika. Bőgött párszor, körülnézett, és amilyen hirtelen jött, ugyanolyan gyorsan távozott az alkalmi színpadról. De szerencsére a kép addigra már elkészült!
