A biológiai oldalról feltétlenül utalni kell rá, hogy mind a homok-, mind a sziktalajra már 1945 előtt megfelelő erdőtelepítési módszereket (fafajokat, talaj-előkészítést stb.) ajánlottak. Új volt viszont a hullámterek, tehát az árvízvédelmi gátakon belüli területek fásítása nyár-, fűz-, illetve keménylombú (tölgy, szil, kőris, esetleg fekete dió) fafajokkal. Szintén a biológiai alapokat fejlesztette a magtermő állományok, azaz olyan erdőrészletek kijelölése, ahonnan jó minőségű, esetleg válogatott mag került a csemetekertekbe, illetve az erdősítendő területekre.
A mag- és csemeteszármazás miatt , de a munkák kivitelezésére is – akkor még kézi eszközökre – 1954-től erdőgazdasági tájakat, illetve tájrészleteket jelöltek ki. A tájrészleten belül erdő- és termőhelytípusok szerint folyt az erdősítés és az erdőnevelés. Az előbbi jelenti az olyan erdőket, amelyekben a környezeti tényezők azonos hatásából adódóan a növényzet közel megegyező összetételű, következésképpen hasonló erdőgazdálkodást kíván. A termőhelytípusok ugyanakkor az erdőtípusnál meghatározott jellemzőkkel rendelkező területek, ahol azonban még nincsenek erdők. Ezt hívták táji erdőművelésnek.
Magyarország mind az 50 erdőgazdasági tájára elkészített ék az erdőművelés – a biológiai és műszaki eljárások – rendszerét. A gyakorlati szakemberek csaknem félezer erdész közreműködésével összeállított , 1961-től megjelenő, 10 kötetet kitevő „zöld könyvek” a magyar erdészek 1945 utáni legnagyobb vállalkozása volt. S a bennük leírtak nem maradtak holt betűk, hiszen az erdő- és termőhely-tipológiából és az erdőművelési eljárásokból egyaránt tanfolyamokat tartott ak, és mind a 3-4 ezer erdésznek vizsgát kellett tennie belőle. Így az említett biológiai-technikaitechnológiai alapok mellett a legfontosabb, az emberi tudás is aranyat ért.
Az aranykorra az első csapást az 1961. évi föld-(védelmi) törvény mérte. Ennek alapján nemcsak a mezőgazdasági területek rovására folyó erdőtelepítést korlátozták, hanem a már meglévő erdősávokat is felmérték, gyakran megszüntették. Ugyanett ől az évtől kezdődően úgynevezett egységáras elszámolási rendszert is bevezett ek: a termőhelytől és a fafajtól függően minden új erdőnek meghatározták a pénzbeli értékét, s annál többet nem adott az állam, akármennyibe is került a telepítés. (Korábban az erdőtelepítések ráfordításos alapon történtek, így gyakran rossz kivitelezésben.) Ennek jelentősége majd 1968 után nőtt meg, amikor a szocialista vállalatok nem tervutasításos rendszerben, hanem nyereségérdekeltség alapján működtek. Különösen pedig 1970-et követően, amikor az erdő- és fafeldolgozó gazdaságokban egyértelműen a faipar volt a bevételi forrás, következésképpen egyre kevésbé törődtek az erdőműveléssel, különösen a táji erdőműveléssel. Csak némi nosztalgiával megállapították – utólag, hiszen korábban nem tulajdonított ák annak –, hogy az aranykor elmúlt.
Az elmúló és valószínűleg soha viszsza nem térő aranykorral kapcsolatban mindenképp megemlítendő, hogy a mesterségesen ültetett , vetett erdők aránya Magyarországon a 60-as évek végére elérte a 71-72 százalékot. Ebben Angliával a világelsőségért vetekedhett ünk. A mesterséges faállományok fatermelése gyakran nagyobb, mint a természetes erdőké, főként, ahol korábban évtizedekig nem is volt erdő, de ez együtt járhat a természetes, akár természetvédelmi oltalom alá helyezendő erdők területének megcsappanásával is. Sőt, a ma már természeti értéknek számító hegyvidéki sziklagyepek, a „természetes” fátlan homokbuckák vagy a szikes puszták eltűnésével.
Szintén fontos szempont lehet a korszak megítélésében, hogy az erdőművelés, benne az új erdők létrehozása eltérő társadalmi viszonyok között élheti aranykorát. Az USA-ban az államkapitalizmus kiteljesedése, F. D. Roosevelt idején, a 30-as években, ugyanakkor Németországban a nemzetiszocializmus idején, amikor H. Göring volt az ország „első erdésze”, míg a Szovjetunióban J. V. Sztálin diktatúrájában. S Magyarországon is a „népi demokráciában” volt az aranykor, de ahogyan a korszak ismert erdőművelője, Danszky István megfogalmazta: „volt egy kiváló erdőművelői gárda (Aranycsapat), akik minden ismert nehézség mellett nem a politikának, hanem a magyar erdőnek voltak tántoríthatatlan elkötelezett jei. Életük, munkájuk, erkölcsi tartásuk példa lehet.”
