● Művészeti, alkotói elismerései mellett sokatmondó, hogy büszkén vallja díszpolgárának nemcsak mai ott hona, a főváros XIII. kerülete, de Pilis városa is.
– Pilisen születt em, ami akkor még falu volt, majd édesapámat kinevezték Nyáregyháza főjegyzőjének. Kétéves koromtól ott cseperedtem, a szomszédos pótharaszti puszta mellett , amelyet erdőségek öveztek. Az akácerdőben indiánoztunk, elneveztünk minden dombocskát a Winnetouban olvasott nevekkel. Emlékszem a Bogár Imre csárdára is, az erdő mélyén. A 60-as években vadásztanya lett belőle. Gyerekként még látt am a betyárok titkos menekülőalagútját, ami az ivóból a kútba vezetett.
● Mikor járt utoljára a gyerekkori tájakon?
– 2011-ben a Casta Diva című monodrámám bemutatóján, Nyáregyházán. Schodelné születésének 200. évfordulójára, írtam a darabot. Érdekes a történet, mert még az operaszeretetem is az otthoni akácosban kezdődött egykor. Volt az erdőben egy különös sír, Schodelné Klein Rozáliáé. Ő Erkel operatársulatának európai hírű primadonnája volt. A budai Normafa is általa kapta nevét, amikor 1840-ben a művészek kirándulóhelyén, a nagy tölgyfánál elénekelte Bellini Normájának nagyáriáját, a Casta Divát. Az énekesnő Nyáry Pálnak, falunk földesurának volt a szerelme. A szabadságharc bukása és Nyáry bebörtönzése után a színpadot elhagyva levonult Nyáregyházára, és gondozta a birtokot. Ott is temették el az erdőben, és – nem lévén törvényes házasok – sírjához később diszkrét közelségbe került Nyáry sziklasírja. Én játék közben beleütköztem a kőbe, amelyre csak a név és egy lant volt rávésve, és megkérdeztem az erdészt, hogy ki volt. Akkor hallott am életemben először az operákról, és ez mély hatást tett rám.
● Hasonlít még az emlékeiben élő vidékre a mai környék? Mennyire fedi egymást a két kép?
– Sok újdonság épült, de megvan minden, ami gyerekkoromban fontos volt. Az ember nem egy rózsaszín folt után vágyakozik a térképen, a honvágy konkrét helyekhez, házhoz, fákhoz kötődik. Az testesíti meg a hazát. Már rég budapesti lakos voltam, de még mindig a nyáregyházi erdőbe vágytam vissza.
● Pedig arról az erdőről leírja, hogy esett ségei beszédesebbek, mint a szépsége. Azt is versekbe foglalta, hogy a Dunántúlon máig nem tudja leküzdeni az alföldi ember történelmi félszegségét. Petőfi óta erről hajlamosak vagyunk mást gondolni…
– Mifelénk a tájnak épp a jellegtelenség a jellegzetessége. Nincsenek nagy erdőrengetegek, csak kiserdők, csalitosok, nincsenek rónányi gulyalegelők, és nincsenek hömpölygő széles folyamok, inkább patakok. Olyan ez a vidék, mint az ország kiállítótermében egy makett .
● És ezt az érzést az emberekbe is átplántálja a környezet?
– Biztos, hogy a történelmi emlékeink meg a tájhoz fűződő história belejátszik az ember karakterének alakulásába. Erről a földről lelkes híveket tudott toborozni Dózsa és Kossuth, de muzulmán rabságba is innen mentek a legmegadóbban. Odaadás és megadás – nekem ezt üzeni a szülőföld. Bogár Imre volt az 1860–70-es évek legendás betyárja az öt fiával. Számomra a betyár nem valamiféle haramiát jelentett, hanem szabad embert. Van egy török rombolta templom Csévharaszt tájékán, az a rom pedig a túlélő szívósságot jelképezi. A szabadság szeretete és a túlélő szívósság beépült a jellemembe. A kiváró, türelmes, ám a céljait konokul szem előtt tartó vidéki józanság őrzött meg attól, hogy elszaladjon velem a ló, mikor „ügyeletes zseni” voltam. Ennek a „mucsai lelki egészségnek” köszönhetően úsztam meg torzulás nélkül a siker éveit.
● Azokra az időkre gondol, mikor sorra jelentek meg önálló kötetei, librettói, versfordításai, folyóiratot szerkesztett, televíziós kulturális főszerkesztő volt, és közben a tévében nagy sikerű komolyzenei műsorai futottak?
– Nem, az tisztes polgári foglalkozás volt. 1962-ben még bölcsészhallgatóként jelent meg az első verseskötetem, a Villámok balladája. Az valóságos berobbanás volt, attól kezdve elkezdtek futtatni. De mikor kiderült, hogy saját elképzelése van a „kisfiúnak” és senkinek sem hajlandó a kedvére tenni, csak a saját törvényét követi, akkor már rebellisnek tituláltak.
● Tanulmányai során olasz szakos diákként és később is sokfelé utazhatott. Megérintették távoli tájak?
– Szicília hallgatag embereit, tájait nagyon megszerett em. És a tengert! Van ott egy öböl, Zingaro a neve, ami cigányt jelent – az maga a földi paradicsom! Csak gyalog lehet megközelíteni egy hosszú, hegyi ösvényen. Ott a víz bűvöletében ültem a sziklák között, órákig néztem a „giccseskék” tengert, és nem tudtam betelni vele. Tán valami alga lehett em előző életemben, mert alföldi gyerek létemre a víz vonzásától nem szabadulok. Franciaországi tanulmányaimkor az Atlanti-óceán partján lakva télen is csak a nagy vízsivatagot bámultam.
● Honi földön is kirándulós, csavargós?
– Csavarogni voltam kénytelen afféle „malaclopós garabonciásként”. Egész pályafutásom során jártam az országot, rengeteg helyre hívtak író-olvasó találkozóra. Fölfedeztem a hazámat, és ez sok örömöt adott. Megismertem a zempléni hegyeket, az ország talán legszebb részét, amelyet máig nem becsülnek értéke szerint. Vas megyében lenyűgöztek a sok száz éves öreg tölgyek, a hagyásfák, amelyek túlélték a történelem viharait. A Balaton is nagy szerelem. A háború előtt jómódú apám Szabadiban nyaraltatt a a családot. Később elszegényedtünk, de gimnazistaként a barátaimmal gyakran lebicikliztünk, és sátraztunk a parton. Azóta is szerét ejtem szinte minden évben, hogy a Balatonnál lehessek. A víz és az erdő az éltető közegem.
● Költészetét is átszövik ezek az élmények, motívumok.
– Nem csak a tematikába, az eszköztárba is beszüremkedik a dajkáló táj. József Attila a város érdes részének volt a költője, eszköztárában az ipari táj rekvizitumai bukkannak fel, és árulkodnak róla, hogy városi ember vetette papírra. Az én verseimben a képek az elbocsátó szülőföldem élményeit hordják. Ott vannak azok a dolgok, amelyeket az ember gyerekszemmagasságban megfigyel.
