Budatétényi otthonukban találkozunk, napsütötte téli reggelen. A kertben madárcsapat rebben, két barátságos kutya sétál elénk, meg egy daliás cirmos – mindannyian befogadott jószágok. A család legkisebbje, az óvodás Mirkó pedig nyomban azt tudakolja, hoztunk-e mókust, vagy legalább annak fényképét. Yvette nevetve magyarázza, hogy náluk a kirándulás, az erdőjárás az élet mindennapi része.
– Rendszeresen feljárunk a Mátrába, próbálunk minél több időt erdei környezetben tölteni a gyerekekkel. Télen-nyáron megtaláljuk benne az örömünket. Már azt latolgatjuk, hogy érdemes lenne a hegyen egy kis faházat venni. Ausztriába is szívesen átmegyünk, a születésnapokat egy természetközeli, családbarát szállodában töltjük. Szép ott is a táj, és jókat főznek friss biozöldségekből. Nekünk is van itthon biokertünk, főleg apukám műveli, és eltesz sok finom zöldséget, gyümölcsöt. Mindig is igyekeztem egészségesen élni, nem dohányzom, nem iszom, ügyelek az étkezésre. De mióta megszülettek a gyerekek, a szakma mellett a család, az egészség, a természet még jobban felértékelődött . Máshová kerültek a hangsúlyok.
● Pedig ahogy annak idején berobbantál a honi tánc világába, az valóságos forradalom volt. Szokatlan, groteszk látásmóddal, lázadó performance művészett el szembesítetted a nézőt. „Ütős” előadásokat kaptunk, csupa nyugtalanító kérdéssel, amelyeket még föl is erősített a szakmai felkészültség.
– Ma sem a divatot követem, nem állok be a trendek mögé, hanem megyek a saját fejem után. Ezért még mindig „fekete bárány” vagyok. De nem zavar, mert megvan a saját közönségem. A tanításban is a nyitottságot próbálom a diákjaimnak átadni, mert meggyőződésem, hogy sosem vagyunk „készen”. Az egész élet egy tanulási folyamat, és legtöbbet a saját hibáiból tanul az ember. Így van ez a táncban, a koreográfusi munkában is. Arra törekszem, hogy a fiatalok megismerkedjenek a társművészetekkel is, hiszen nem csak mozdulatokat kell kitalálni, hanem stílust, egész világképet.
● Merre visz mostanában a „saját fejed”?
– Mindig új utakra. Például 2006-ban a Kolibri Színházzal közösen először hoztunk létre Magyarországon csecsemőszínházi előadást, ami egészen különleges dolog, akkor itthon még nem volt hagyománya. Milán fiam akkor volt kicsi, rajta „kísérleteztem”. Figyeltem, mi tetszik neki, mi köti le, és ahhoz igazítottam az előadást. Azóta is szívesen rendezek gyerekeknek, mert nekik színházat csinálni kifogyhatatlan örömforrás. Máshogy reagálnak, mint a felnőttek, nem olvasnak előtte kritikákat, magát az előadást nézik. Csodálatos, mikor belelkesednek, szinte táncra perdülnek a darabtól. Az élet hozza a helyzeteket. Mikor Milán iskolás lett, emlékszem, sokat sírtam, mert nekem volt a legnehezebb belerázódni a szigorú szabályokba. Megrendeztem hát a Tháliában a Pöttyös Panni az iskolábant, még a fiam tanszerlistáját is beletettem. Azóta is nagy sikerrel megy a darab. A Nemzeti Táncszínházban pedig színre vittük Cseh Tamás indián meséiből a Csillagokkal táncoló Kojot című előadást. Nagyon fontos volt, hogy olyan kultúrát mutassunk meg a gyerekeknek, amelyet nem ismernek, és amelyet már gyakorlatilag elpusztítottak. Ezek a mesék gyönyörűek, örök érvényű tanítások a természet meg az állatok tiszteletéről.
● Az állatokat magad is figyeled, mozgásukat áttételesen beépíted a táncokba.
– Az ember mindig is vágyott a repülésre, a madarakat szerette volna utánozni, de nem tudta. Ebből született a tánc. A klasszikus balett, a spicctánc arról szól, hogyan tudunk kiszakadni a testünkből, és elemelkedni. Gondolj csak a Hatytyúk tavára! A kortárs tánc pedig visszament a földre. Például Martha Graham olyan technikát talált ki, amelyben a föld vonzását használta: „lekerültek a földre” a mozdulatok. A modern táncban a természetben élő növények, állatok mozgása nagyon fontos ihlet. Magam is gyakran belefeledkezem a falevelek táncába, vagy a madarak röptébe. A minap, amikor jött ünk haza, a madarak rajban repültek, épp sötétedés előtt, és elképesztő, gyönyörű formációkat adtak ki. Most új bemutatóra készülök, A csizmás kandúrra, és ehhez a saját macskánkat tanulmányozom, mert az ő mozgása is rendkívül izgalmas.
● A természet ihletet ad, és néha helyszínül is szolgál egyegy különleges előadásnak.
– A legfantasztikusabb talán az a svájci program volt, még a pályám elején, ami egy hegytetőn, vadregényes erdőben, vízesés mellett zajlott. Meglepő, látványos megoldásokkal élt a rendezés. Én például egy magaslatról zuhantam, szálltam alá, akár egy madár. A közönség eközben végig követte a táncosokat, együtt mozgott velük. Nagyszerű élmény volt.
● Manapság a művészeti élet sem csak a békés alkotómunkáról szól. A kíméletlen háttérharcok elviselésében nyilván erőt ad a család, és talán a természetközelség is.
– Az erdőről mostanában valóban nem a munka jut eszembe, hanem az elvágyódás, az a fajta meditáció, feltöltődés, amelyre nagyon sokszor szükségem van. Mondhatom, hogy menekülés a természet tisztaságába, a csendbe. Én a megfigyeléshez értek, és látom, hogy az emberi társadalom hányféleképp pusztítja magát és a környezetét. A természet pedig egyensúlyra törekszik, önfenntartó. Az állatok önmagukat gyógyítják, ott nincsenek orvosok. Az embernek ezt kellene eltanulnia, ahelyett, hogy tönkretesz mindent. Nemrég kaptam fölkérést, hogy vigyem színre a Hattyúk tavát. Gondolkodom rajta, hogyan fogalmazzam bele az ökológiai pusztulást is, ami körülvesz minket. Nem tudok kitérni az élet provokatív kérdései elől.
● Már gyerekként ráhangolódtál a nehezebb gondolatokra. Hisz nem magától értetődő, hogy egy kislány Dosztojevszkijt, Kafkát, Sartre-t olvas éjjel titkon a kollégiumban.
– Később a munkáimban visszaköszöntek e művek, ezek a sorskérdések. Szivacsként áteresztem magamon, amit látok, és ehhez az életemben történt jó és rossz dolgok, ismeretek is kellenek. Az a csodálatos a művészetben, hogy segít a különféle elfojtásokat kidolgozni magunkból. Gyerekként szenvedtem attól, hogy korán távol kerültem a szüleimtől, egyenest a balett intézet szigorába. Miután Lány, kertben címmel színházi előadás lett belőle, feloldott a a traumát. Pályakezdő koreográfusként A villik címmel a Giselle-balett inspirációjaként olyan szellemnőkről szóltam, akik bosszút állnak a férfiakon. Sokáig kedvenc darabom volt, aztán született két fiam, azóta nem küzdök a férfiakkal, hanem szeretem és megértem őket. A természet pedig örök téma, mindannyiunknak fontos – ma tán fontosabb, mint eddig bármikor –, próbálom is beleszőni a munkáimba.
