Napjaink parkokhoz, rendszeresen kezelt kertekhez szokott emberei legtöbbször ferde szemmel néznek a cserjékkel szegett vagy bokrokkal benőtt erdőkre, fásításokra. Rendezetlen, gazdátlan területnek látják. Nem is gondolnak arra, hogy az erdei életközösségek milyen fontos szereplőiről, milyen jelentős szintjéről van szó.
A szántóktól, gyepektől, utaktól vagy vizektől cserjeszegéllyel elhatárolódott erdő védi titkait, őrzi értékeit. Az erdők a körülöttük lévő más területektől mikroklímájukban is erősen különböznek. A fák és cserjék lombsátra miatt kialakuló üvegházhatás, a korlátozott átszellőzés, a fokozott párateltség vagy a közvetlen napsugárzás akadályozása sokkal kiegyenlítettebb és nedvesebb élőhelyet eredményez. Az erdőn belül a cserjék részben önálló életteret is alkotnak. Egyes állatfajok kizárólag a talaj fölötti 1-2 méteres zónában tudnak megélni. Gondoljunk csak az ökörszemre vagy a még ismertebb vörösbegyre! Ezek szinte egész életüket ott élik le, ott táplálkoznak, énekelnek, fészkelnek, és oda menekülnek az ellenségeik elől. A cserjék adják kérődző nagyvadjaink, az őz, a gímszarvas és a dám számára a legfontosabb táplálékot, a rügyeket és a zsenge hajtásokat.
A cserjék igen változatos térbeli megoszlásban, számtalan, különböző tulajdonsággal rendelkező mikroélőhelyet teremtenek. Emiatt a biológiai sokféleség, a biodiverzitás legfőbb őrzői. Nem véletlen, hogy az erdők természetességének a változatos cserjeszint az egyik legfontosabb mércéje.
A zárt lombsátrú bükkösök és fenyvesek túl kevés fényt bocsátanak át ahhoz, hogy A meg nem értett cserjék alattuk más növények megéljenek. Ezeknél csak az erdőszegélyekben, az erdei tisztásokra nyíló erdőszéleken találjuk meg a cserjeszintet. Ugyanakkor a gyenge, köves, sziklás termőhelyeken a cserjeszint a legfelső szint, ami persze tartalmazhat bokor méretű fákat is. Ezek közül a legismertebb a karsztbokorerdő.
A cserjékkel benőtt, ember által nem áttekinthető, nehezen átjárható bokros területektől az ember idegenkedik. Ráadásul ezek vonzzák a szemetüket engedély nélkül elhelyezőket. Útszélek, sárrázók cserjései, no meg a nádasok kínálják magukat a lelketlen, primitív embertársainknak. Régen egy település kocsmával vagy csárdával kezdődött és végződött. Ma minél nagyobb egy város, és minél gazdagabbak a lakói, annál nagyobb távolságról jelzik a bokros-nádas részeken lerakott szemétkupacok, hogy közeledünk a „civilizáció” felé. E csúfságok nélkül pedig mindkettő gazdag és csodálatra méltó élőhely lenne.
