Ausztrália, az Antarktisz és Dél-Amerika jelentős részét kivéve szinte mindenhol elterjedtek a cickányok, így nem meglepő, hogy a világ harmadik fajokban leggazdagabb családja az övék. Hazánkban is hét fajuk ismert, közülük a legjobban tanulmányozott, a nyitóképen is szereplő erdei cickány (Sorax araneus). A nálunk élő fajok szeme apró, így látásuk gyenge, viszont szaglásuk és hallásuk rendkívül kifinomult.
A fogak „beszélnek”
Fogazatuk több okból is különleges, illetve meghatározásuk szempontjából igen fontos. A cickányok tejfogai még embrionális állapotban kihullanak vagy felszívódnak, így állandó fogazattal születnek. Fogaik alapján két nagy csoportra oszthatók: a fehér és a vörös fogúakra. Az utóbbiak fogainak hegye valóban vörös az ott felhalmozódott vas-oxidtól, annak köszönhetően kevésbé kopnak. Ezek a fajok a mérsékelt égöv alatt fejlődtek ki, ahol a viszonylag kevés táplálék miatt igen sok kemény páncélú gerinctelent kénytelenek fogyasztani. A fehér fogúak bölcsője viszont a trópusokon ringott, ahol bőségesen volt táplálék, így nem kellett kemény vázú állatokat fogyasztaniuk. A trópusokról hódították meg a mérsékelt égövi területeket.
A cickányoknak életbe vágó, hogy a fogaik kopásállósága jó legyen, hiszen ha a gyors elhasználódás miatt az állat képtelen jól rágni vele, egyszerűen éhen pusztul. Ha sértetlen felnőtt egyed tetemét találjuk túráink során, az legtöbbször kiöregedett, kopott fogú példány lehetett. Ha pedig külső sérülések láthatók rajta, azt az állatot legtöbbször tapasztalatlan ragadozó ejtette el, mely az oldalán lévő illatmirigyek váladéka miatt nem ette meg a cickányt.
Nem tűrik egymást
A cickányok alapvetően magányos állatok: a nőstény a hímekkel csak párzás idején van együtt. Ivarzása meglehetősen rövid, de ilyenkor igyekszik minél több hímmel párzani. Így nem meglepő, hogy egy-egy nagyobb alomnak akár 6 különböző apja is lehet, ahogyan ezt egy közelmúltban végzett DNS-vizsgálat is megerősítette. A nőstényeknek és a hímeknek saját territóriumuk van, s ezt ádázan védelmezik. A nőstények ugyanakkor ügyelnek arra, hogy a hímekkel rendszeresen találkozzanak. A hímek viszont nem tűrik meg egymást semmilyen körülmények között, s így ha véletlenül találkoznak, ádáz harc kezdődik köztük, s ilyenkor cincogó, visítozó hangot hallatnak – innen ered a cickány magyar elnevezése.
Ezek a kisemlősök igen gyors életritmusú állatok. Testméretükhöz képest sokat mozognak, s ehhez rengeteg energiára (táplálékra) van szükség. Míg a mi szívünk hetvenet ver percenként, addig a cickányoké mintegy ezret. Az erdei cickánynak ezért nyáron naponta testtömegének több mint 50 százalékát kell elfogyasztania ahhoz, hogy megérje a másnapot. Téli álmot nem alszik, viszont ilyenkor koponyája, csontváza és egyes belső szervei összehúzódnak. Ezzel csökkenti az energiaszükségletét.
Veszélyekkel teli vándorlás
A nálunk élő cickányok ivarérettségüket négy hónapos korban érik el. A tenyészidőszak többnyire áprilisban kezdődik, s húsznapi vemhesség után jön világra a 4-8 zárt szemű utód. Ezeket anyjuk bő három hétig szoptatja, miközben folyamatosan tanítja őket vadászni is. Az utódnevelés során a legtöbb fajra jellemző az úgynevezett „vonatozás”, amikor az anyaállat vezetésével a cickányok egymás farába harapva láncot alkotnak, s így a terepen egyetlen apróság sem téved el, vagy marad le. Az erős családi testi kapcsolatot bizonyítja, hogy ha felemeljük az anyaállatot, lóg róla a kölykök füzére.
|
A vakond és sün rokona A felületes szemlélő számára a cickányok egérféle rágcsálónak tűnnek, pedig azokkal nem állnak közeli rokonságban, hiszen rovarevők. A hegyes orrú, egészen gyors mozgású, az egereknél kisebb cickány legközelebbi rokonai a vakond és a sün.
|
Az önállóvá vált fiataloknak azonban hamarosan el kell hagyniuk az anyai territóriumot, s veszélyekkel teli vándorlás áll előttük, míg új otthonukra nem lelnek. Ilyenkor esnek leggyakrabban a ragadozók áldozatává. Nálunk a gyöngybagoly fogyasztja a legtöbb cickányt, illetve a nyest és a róka egyes egyedei. A baglyok köpeteiből tudunk következtetni leginkább arra, hogy egy-egy területen milyen mennyiségben, milyen arányban fordulnak elő különböző cickányfajok. Legkönnyebben a fogazat alapján tudják megkülönböztetni a cickánymaradványokat. A vörös fogú cickányoknak (idetartozik a gyakori erdei cickány is) több vízre van szüksége, mint a fehér fogúaknak, ezért csapadékosabb években a vörös fogúak, szárazabb időszakokban a fehér fogúak állománya növekszik. Az utóbbiak leggyakoribb képviselője nálunk a keleti cickány (Crocidura suaveolens) és a mezei cickány (Crocidura leucodon).
Ellenáll a légszennyezésnek
A cickányok leginkább a mozaikos elrendezésű, erdőfoltokkal tarkított sík területeket kedvelik, de az erdei cickány igen jó alkalmazkodó képességének köszönhetően megtelepszik akár az autópályák nyírott szegélyén is. Ennél a fajnál különösen érdekes, hogy a légszennyezést is jól bírja, arányaiban nagyságrendileg nagyobb nehézfémmennyiséget elvisel az embernél. Szerencsére a cickányok jól alkalmazkodnak az emberi jelenléthez, a hideg idő beálltával gyakran elhagyják a maguk ásta vagy egerektől, pockoktól elfoglalt, több kijáratú alagútrendszerüket, s a biztonságosabb, melegebb istállókban, házakban telepszenek meg.
A tűzifával cickányok is érkezhetnek otthonunkba, és különböző ízeltlábú-, puhatestű- vagy éppen kisemlőstáplálék híján akár a kutya- vagy macskatápot is megdézsmálhatják. A természetben ugyanis megfigyelték, ha dögre akad, szívesen lakmározik belőle, de olykor-olykor gyümölcsöt is eszik.
Fotó: Bécsy László
