Szekeres János: Csodás fogak
Amikor 2011 májusában egy rókavár előtt üldögéltem, az a gondolatom támadt, hogy milyen jó lenne a rókakölyköket a közeli detektív üveges madár leshez szoktatni, és ott fotózgatni őket. A kölykök már nemigen mentek vissza a kotorékba, mert az már igencsak tele volt bolhákkal, inkább a közeli bokrok alatt húzták meg magukat.
Az elhatározást tett követte. Rendszeresen vittem húst a leshez. Az első hónapban semmi eredménye nem volt. Fotóstársaim próbáltak lebeszélni a dologról, de én kitartó voltam. A hús minden reggelre eltűnt! Azt gondoltam, hogy vaddisznók ették meg, mert gyakran láttam a nyomukat a les előtt. Vagy kóbor kutyák találtak rá az ingyen kosztra. Nem ilyen fából faragtak, hogy feladjam az elhatározásomat, így adtam még egy hónapot nekik.
Továbbra is hordtam nekik a húst, de mindig ügyeltem arra, hogy csak annyit tegyek ki, hogy a természetes vadászösztönük megmaradjon! A második hónap vége felé aztán megtört a jég, beérett a kitartó munkám gyümölcse. Az egyik fotóstársam a lesen ülve felhívott, hogy késő délután megjelentek a rókák, és kényelmesen megették a kihelyezett húst. Egyszerre négyen! Attól kezdve szinte mindennap kint ültem, és vártam őket. Rendszeresen meg is jelentek késő délután. Egyre bátrabbak lettek, már azt is elviselték, hogy beszéltem hozzájuk a lesből. Érdeklődve figyeltek, és barátkoztak a hangommal. A vadászok megígérték, hogy nem lövik ki őket, így talán még egy ideig gyönyörködhetünk bennük.
Még az elején elhatároztam, hogy nem fogom magamhoz szelídíteni őket, hisz az ilyen történetek szinte mindig az állatok pusztulásával értek véget. Az volt a célom, hogy a vadságukat, természetességüket és függetlenségüket őrizzék meg, de nyugodtan fotózhassam őket. Szerettem volna a reggeli fényben is képeket készíteni, ezért a húst mindennap egy kicsit korábban raktam ki, így elértem, hogy már reggel is kijártak.
Egy kis dombra szoktattam őket, mindennap ott pihentek, vártak. Egyik nap, amikor a legbátrabb kint feküdt, sikerült elkapnom ezt a szép pillanatot. Azóta sajnos megfogyatkoztak. Egy maradt, egy barátságos hím róka, talán a legszebb közülük. Hogy hogyan tovább, azt még nem tudom, de még megengedi, hogy közelről tovább figyeljem az életét.
