Az OEF vezetője, Tömpe István 1954 októberében Genfb en faipari tanácskozáson vett részt, s amikor kitört az „ellenforradalom”, csak Pozsonyig mert hazajönni. Onnan várta a dolgok kibontakozását, miközben itt hon az OEF vezetőit a különféle bizott ságok, tanácsok sorra váltották le. S visszahozták irányítónak azt a Barlai Ervint, aki 1946-ban kidolgozta az állami tulajdonú erdőkre, illetve a megváltozott viszonyok közepett e érvényes erdészeti politikát. Az októberi néhány nap után természetesen az OEF hivatalaiban is mindent „visszacsináltak”. 1957 tavaszán a hivatalnokokat káderezték; nem merült-e fel ellenük panasz az „ellenforradalom” alatt i magatartásukat illetően. Az erdészeti főhatóság vezetését Balassa Gyula vette át, s kiépült az új párt, a Magyar Szocialista Munkás Párt helyi szervezete (majd a munkásőrség).
Ami az OEF hivatalaiban viszonylag békésen végbement, az a 43 állami erdőgazdaságnál több vitát okozott . Ennek talán az lehetett a legfőbb oka, hogy a vidéki munkahelyeken kevésbé volt egységes az irányítók és az irányított ak csapata. Ráadásul a Rákosi-időszak helyi pártfunkcionáriusai, illetve az ÁVH emberei gyakran, túlságosan is gyakran jelentek meg az erdészeteknél. A forradalom idején ez megboszszulta magát: az erdőgazdasági dolgozók, esetleg erdészek is belekapcsolódtak a helyi tüntetésekbe, szobordöntögetésekbe, sőt káderverésekbe.
Az erdészeteknél irányító, bizalmi munkáskádereket vagy elzavarták, vagy „elfogyott körülöttük a levegő”. Helyettük szakembereket választottak, s ezzel a megtorlás időszakában sok erdőmérnöknek is kellemetlenséget okoztak. A „pufajkások” megjelenése, randalírozása ugyanis nem az okokat, netalán a valós eseményeket kereste, büntette, hanem a bűnbakoknak tartott „főkolomposokat”. S ki lehetett az, ha nem az új vezető, megbízott , képviselő stb. Így érthető, hogy a disszidálási hullám több erdészt, erdőmérnököt is magával sodort.
Nem szabad elfeledkeznünk az események másik vonulatáról, azokról, akik a forradalom napjaiban is szántottak, csemetét ültettek, dolgoztak. Részben azért, mert ők már megfélemlítettek, netalán megvertek, megalázottak voltak, vagy az örök paraszti igazságot vallották: bármi történik, az életet jelentő földet művelni kell. A forradalom leverése után, amikor a világtörténelem egyik leghosszabb általános sztrájkjára került sor Magyarországon, ők esetenként „sztrájktörőként” akkor is dolgoztak. Az októberi események alatti magatartásuk miatt az erdészeti dolgozókat megvizsgálták. Egyes kimutatások, visszaemlékezések szerint erdőgazdaságonként két-két egyént minősítettek – mintegy szakmányban – „ellenforradalmárnak”. Rajtuk kívül is többeket meghurcoltak, netalán leváltott ak vagy beszerveztek besúgónak. Az államerdészeti szervezetnél működő besúgórendszer fejlett ségét támasztja alá, hogy sok, főleg értelmiségi városi „ellenforradalmár” fogva tartását követően éppen az erdőgazdaságoknál kapott (fizikai) munkát. A módszer nemzetközinek számított. Gondoljunk az 1968-as csehszlovákiai események főszereplőjére, Dubčekre, aki szintén erdészeti munkahelyre került.
A korábban reakciósnak tartott erdésztársadalmat azonban nem tudták úgy megbélyegezni, mint például a budapesti munkásságot, netalán a sztrájkot legtovább folytató bányászokat. Talán ennek is tudható be – vagy Balassa erőszakos követelésének? –, hogy az erdészeket 1957-től ellátt ák egyenruhával és szolgálati fegyverrel. Szintén a szakma tekintélyét növelte a második hároméves terv (1958–60) kiemelt erdészeti fejlesztése és a faipar fokozatos erdészeti bekebelezése. Áttekintésünket mégis azzal kell befejezni, hogy az erdészek hagyományos összetartása, szolidaritása az ötvenes években megbomlott. A „moszkoviták” és a párthűség alapján kiválasztott vezetők helyenként helyrehozhatatlan károkat, emberi tragédiákat okoztak, okozhattak. S itt az erdészek már nem mutogathattak a „filiszterekre” (kívülállókra), hanem magukban kellett az új, az adott körülmények között megfelelő rendszert kialakítani. Sokat segített ebben például az 1957-től újra vándorgyűléseket tartó Országos Erdészeti Egyesület, a szakmai értekezletek, sőt a mind sűrűbbé váló kötelező továbbképzések.
