Becsukja irodája ablakát, hogy halljuk egymás szavát – nagy a zaj az Árpád-híd lábánál.
● Nem ilyen lármás helyen indult az élete. Milyen volt az a kis borsodi település?
– Mocsolyástelepen, kicsi zsákfaluban születt em a Bükk lábánál. A falu népe az 1800-as évek közepén települt oda a Felvidékről, Kassa környékéről. Erdőgazdálkodással, fakitermeléssel foglalkoztak, és ezt vitt ék tovább az utódok is. Gyerekkoromban csupán két ember járt el a faluból, mindenki más a jól működő erdőgazdaságnál dolgozott, és önellátó volt. Édesapám kőműves volt, de télen a fagyszabadság miatt a szövetkezet nem tudta foglalkoztatni. Olyankor ő is kiment az erdőre fát vágni. Elbeszéléseiből tudom, hogy szülőhelyem tájéka régen erdős rész volt, ami leért a tőlünk 30 kilométerre fekvő Mezőkövesdig.
● Jó volt ott gyereknek lenni?
– Csoda világban nevelkedtem! Az az érzésem, mintha több századdal korábban éltem volna, annyira elzárt volt a közösségünk. Nekünk kimozdulni és „világot látni” a 20 kilométerre lévő Miskolcot jelentette. Ahhoz is 5 kilométert kellett gyalogolni, hogy elérjük a buszt, ami a legközelebbi faluból, Kisgyőrből indult.
● Iskolába hova járt?
– Odahaza, a falu osztatlan iskolájába. Érdekes rendszer volt, együtt tanult minden alsós és együtt minden felsős évfolyam. Akadt olyan osztály, ahová egyetlen gyerek járt. A mi ’57-es évjáratunk kimagasló létszámú volt a hat fővel. Csodálatos házaspár tanított, az egész falu szellemi központja volt Kugler Rezső és felesége, Dórika tanító néni. Mindenki őket kereste ügyes-bajos dolgaival, élmény volt velük beszélgetni. A tanár úr Budapestről jött, egyetemet végzett, jó barátja volt Ottlik Gézának, s a háborúban hadnagyi rangot viselt. Hét gyermeküket nevelték, és úgy éltek abban a 200 lelkes kis faluban, mintha a főváros szívében lett ek volna. Ugyanazt a szellemiséget képviselték a földművelők, kétkezi emberek között. Emlékszem, a tanító néni mesélt róla, hogy színházrendező szeretett volna lenni.
● Akkor innen is fakadhat a színházi indítt atása?
– Valószínűleg nagyon sokat hozzátett, hogy erre a pályára kerültem.
● Fiúgyereket nehéz elképzelni fára mászás, bogarászás, erdei csavargás nélkül.
– Ez volt az életünk. Gyakran jártunk gombászni, ismertük, hol, mikor, mi terem. Mentünk a legelőre harmatgombáért, tudtuk, hol van tinóru, és télen is szedtünk kiszáradt törzseken fagombát. A csúszómászóiról elnevezett Kígyós-völgy volt a legjobb lelőhely. Az erdő megismerése csupa új fölfedezés, izgalmas kaland volt. A gazdaság telepített fenyőt, tölgyet, különböző fákat, mi meg, kissrácok nyári diákmunkán kapáltuk a csemetéket, sarlóztuk a közöket. Boldogan nézem, hogy azok a fák, amiket mi nevelgettünk, mára tekintélyes erdővé nőttek. Jó érzés a lelkemnek, hogy én is részese voltam ennek.
● Az öröm most is felcsillant a szemén. Szívügye a természet?
– Érettségi után, mikor nem vettek fel a főiskolára, odahaza dolgoztam az erdőgazdaságban raktárosként. Egyik barátom teherautóval hordta az embereket favágásra, csemeteültetésre, gyakran vele tartottam. Nagy területet ölelt fel a gazdaság, s az erdészetünk vezetője mesterien értette a dolgát. Ott nőtt föl, alaposan ismert mindent. Az erdőműveléstől a vadgazdálkodásig remekül szervezte a tevékenységeket. A hagyomány, a felhalmozott tudás évszázadokat ölelt fel. Akkor, ott tanultam meg, hogy a természet rendjét ismerni, tisztelni kell. Épp ezért hol mosolygok, hol bosszankodom a magyar zöldeken, akik a 10. emeletről próbálják megmagyarázni, hogyan kell élni. Miközben nincs gyakorlati tapasztalatuk a természet törvényeiről, amikbe ha rosszul nyúlunk bele, hihetetlen károkat okozhatunk. Fenntartásaim vannak, mert úgy látom, nem a szakmai hozzáértés, hanem egyéb gazdasági érdek határozza meg a ténykedésüket.
● Szerencsés ember, hiszen a fővárosban sem kellett elszakadnia a kedves környezettől. Külön világot, valóságos arborétumot telepített budaörsi otthona köré.
– 1989-ben vettem a telket pár gyümölcsfával, és míg megépült a ház, magam is ültettem fákat, bokrokat. Rengeteg dolgot készített em saját kezűleg: tavat, hidat, teraszt, kemencét, és a kertet is mi magunk gondozzuk a feleségemmel. Persze az adottságokra ott is kell figyelni. Egyszer egy cseresznyefát túl közel ültettem a dióhoz, és észrevettem, hogy sínylődik. Kivéve a földből láttam, hogy varasodott, beteg a gyökere. Valószínűleg tiltakozott már a hely ellen. Próbálkoztam magnóliával is, de hiába a nagy ültetőgödör a savanyú földdel, idővel csak belemosta az eső a meszet a kerti talajból. Tényleg csak az növekszik szépen, ami a természettel harmóniában él. Isten ajándéka, hogy ebben a környezetben élhetek, és visszahozhattam a szülői ház hangulatát. Engem a kerti munka nem fáraszt, kikapcsol és boldogít.
● Milyen az időmérlege?
– A legtöbb idő a színházé, több darabban is játszom, és az intézmény üzemeltetése feszített tempót követel. Színészként szabadabb életet éltem, ez másfajta felelősség. Érdekes módon felértékelődtek a hétvégék. Jó otthon lenni, különösen, ha nem játszom aznap. Egy pálinkával kezdeni a reggelt, és tudni, hogy egész nap a kertben kapirgálhatok, hogy együtt leül a család ebédelni – csoda jó! A nagyobbik fiunk műegyetemista, a kisebbik katonának tanul és kollégista Debrecenben, ő is hétvégén jöhet haza.
● Ha igazgatóként már a színjátszás is „örömzenének” számít, marad alkalma a régi hobbira, a focira?
– Hosszú évek óta kedd és csütörtök reggel a pályán kezdek, a színészválogatottal. Remek elfoglaltság a barátaimmal futballozni, rengeteg feszültséget levezetünk vele.
● Interneten olvastam, hogy „Mocsolyástelep híres szülötte Vágási Feri”. Ha tréfának szánták, akkor is jelzi, mindmáig mennyire azonosítják legismertebb szerepével, a Szomszédok tévésorozat becsületes jófiújával.
– Furcsa helyzetekbe kerülök néha emiatt. Egy tévés szerkesztő azzal hívott adásba, hogy meséljek a fóti gyerekévekről. Kínos volt a tájékozatlansága, hisz én boldog családban nőttem föl, csak a szerep szerint éltem nevelőotthonban. Ezzel együtt szívesen gondolok a sorozatra, a felkészült kollégákra, és a történetre, ami arról szólt – ha kicsit didaktikusan is –, hogy lehet jól is élni az életet. Jó szándékkal, egymásra figyelve. Szerintem az ember alapvetően ilyen. Akkor is, ha most több a rossz példa, a hamis modell a celebvilágban, a valóságshow-kban. Ez kártékony és veszélyes, józan értékítélettel nem követhető.
● Gyakran jár a szülőföldjén?
– Odaköt a rokonság. Nekem ez nem kirándulás, hanem visszatérés. Feltölt, ahogy a pályám elején is, mikor a sok új dolog összekavarodott bennem. Pár nap otthon mindig rendbe rakott.
Sándor M.