Az országfásítás meghirdetése során fontos cél volt a fenyvesítés, eredményei mind a hegyvidéki kopárokon, mind az alföldi homokon hamar mutatkoztak. Mindkét helyen az erdei- és feketefenyőt ültették, és mindkét helyen elsősorban pionír jelleggel. Azaz az addig nem, illetve alig fásított területeket kellett a fenyőkkel meghódítani, s idővel lehetett reménykedni: a fenyők alatt a talaj akár a lombos fafajoknak is alkalmassá válik. A fenyőtelepítések révén az 1948. évi 6,5 százalékról 1970-re az ország erdeinek 8,7, 1980-ra 13,9, míg 1990-re 15,7 százaléka volt tűlevelű. Ebben a számban benne vannak a hegyvidékeken ültetett luc- és vörösfenyvesek (bár ez utóbbi főleg elegyfafajnak számít) adatai is. A luc elsősorban bükkösök és tölgyesek helyére került, gyakran neki nem megfelelő termőhelyre.
„A fenyvesítés – írták már 1957-ben – a legtöbb helyen túlzott méreteket öltött , azaz, hogy szenvedéllyé vált, és nem egy esetben és helyen az arra kevésbé alkalmas területekre fenyőt erőszakoltak.” Kétségtelen: a fenyvesítésnek is megvolt a kampány jellege, miközben mindenki láthatt a, hogy a hazai földön termő fenyők műszaki tulajdonságai messze elmaradnak az igazi fenyőrégiókban nőtt ektől. Az erdőnevelés is sokkal nehezebben, bonyolultabban ment. Hiszen például a Kiskunságban kézzel kellett a fákat nyesni, mivel az elhaló ágörvek csak a hűvös, nedves klímában hullanak le, a szárazban nem. Ugyanígy a talajt borító (tű)avartakaró sem bomlott el, s a még számtalan betegséggel, kárral felnövő állományokban is szél- és vihar-, továbbá hó- és jégkárok keletkezhettek. A kitermelt faanyag pedig évgyűrűszerkezetével (sok volt a hirtelen nőtt „répafenyő”) és göcsösségével (erős és sűrű ágörvek) fel sem vehett e a versenyt, mondjuk, a szibériai „borovi fenyővel” (ami ugyancsak erdeifenyő). Mégis az idézett 1957. évi vélekedés túlzott .
Fenyők (feketefenyők) nélkül azonban nem hogy a termelésbe nem kerültek volna, de az állapotuk tovább romlana például a csiki kopároknak a Budai-hegységben, vagy az illancsi futóhomoknak a Duna-Tisza közén. A fenyőfák megfogták a talajt, miközben a magyar, kevésbé értékes fenyőfa feldolgozása az 1970-es évekre kezdett megoldódni. A hazai fenyőből készíthető például farostlap- és forgácslemez (rostfa) vagy papír.
Igaz, a fenyőbehozatal továbbra is fontos volt; például 1965-ben az összes külföldről vásárolt fa háromnegyedét tett e ki. A fenyőanyag helyett esítése a szocialista gazdálkodás idején végig napirenden volt, de sem a nyárfa (az építő- és csomagolóanyagok terén), sem a tölgyfa (a bányákban) nem tudta a szerepét teljes egészében átvenni. Ráadásul a fával való takarékoskodás a magyar gazdaságra egyáltalán nem jellemző. Lakossági igényekre felfutott a karácsonyfa-termesztés, sőt hazánkban már 1951-ben létesített ek fenyőmagtermelő ültetvényt, plantázst (Bajti – Vas megye). Az utóbbi tett e lehetővé a nagy tömegű, ellenőrzött származású fenyőmag termesztését, majd ennek alapján a szinte iparszerű, akár burkolt gyökérrel forgalmazott fenyőcsemete-nevelést. S nem megvetendő, hogy ezek révén gépesíteni lehetett az ültetést.
Napjainkban, amikorra a Sopronihegységből szinte eltűntek a lucfenyvesek, a Balaton-felvidéken pedig az erdei- és feketefenyvesek pusztulnak, továbbá a homokvidékeken lombfákkal, elsősorban akáccal váltják fel az 1950-es, 60-as évek fenyveseit, az ország fenyőfaszükséglete nem csökkent. A gazdasági környezet azonban megváltozott , nincs akadálya a behozatalnak, mint ahogyan a fafajpolitika is, miszerint az őshonos lombfák kerültek előtérbe. Mégis meg kell becsülni mindazokat a fenyveseket, amelyek megfelelő, a hazai viszonyok között elfogadható termőhelyen állnak, illetve felhasználható fát adnak. Akár karácsonyfaként szolgálják az ország lakosságát. Az ünnepi fákkal azonban nem az erdő lesz kevesebb – mint sokan hiszik –, mivel a karácsonyfatelepek ugyanolyan ültetvények (meglehetősen nagy élőmunkaigénnyel), mint ahogy a kosárkötőfüzet termesztik.
Oroszi Sándor
