Az erdészeti cél egyértelmű volt: bepótolni az előző időszak erdőfelújítási elmaradásait és megvalósítani az országfásítási tervben meghatározott célokat. A tervidőszak elejétől rendelkeztünk elegendő csemetével.
Sőt, az évi 600 millió facsemetével hazánk a világ második (az első a Szovjetunió volt) legnagyobb csemetenevelőjévé vált. Ugyancsak felkészült volt a szakma a fakitermelési feladatok megoldására. E téren azonban meg kellett alkudni. Rákosi Mátyás pártfőtitkár személyes utasítására évente 3,3 millió m3 faanyagot termeltek ki, holott a magyar erdők legföljebb 2 milliót bírtak volna. A pártvezetés azonban úgy gondolta, hogy a harmadik világháborúra készülve nem szabad az erdőket kímélni. A feszített ütemű fakitermelés hozadéka mégis jövőbe mutató volt. A tervhivatal – élén a Moszkvából jött Vas Zoltánnal, illetve az erdőmérnök Madas Andrással – a fakitermelést erdőtelepítéssel ellensúlyozta, s így az erdészet a stratégiai ágazatok közé terült.
Az erdészet fejlesztésének szociálpolitikai okai is voltak. Bár az 1954 végére tervezett teljes kolhozosítás nem sikerült, hiszen az ötéves terv kudarcai 1952–53-ban már szinte mindenhol mutatkoztak, az első termelőszövetkezeti települések munkaerejét le kellett kötni. 
Az 1949. évi alkotmány ugyanis mindenkinek biztosított a a munkához való jogot, de a földtől elszakított akat, elszakadókat az ipar nem tudta teljes egészében felvenni. Így kapóra jött az államerdészeti munka, ahol szinte mindenkit alkalmaztak. Ezért nem törődtek például azzal, hogy a gépesítés alig haladt az erdőben, erdőtelepítésben, és a pótlásokat, erdőápolásokat sokszor meg kellett ismételni. A terv szerint a pótlások aránya nem haladhatt a meg a 36%-ot, ténylegesen viszont 49% volt. Magyarán: minden második csemete helyett újat kellett ültetni. Minden erdőgazdasági munkában normákat vezett ek be, de mivel az erdősítések ráfordításos alapon készültek, ennek legföljebb a jövedelempolitikai oldala, a munkások keresete számított , az erdők „bekerülési költsége” nem.
Az önellátásra törekvő gazdaság olyan, ma már elfeledett erdei mellékhasználati módokat is felértékelt, mint a gyantanyerés a fenyvesekben, vagy a cserzőanyag-termelés a tölgyesekben. Szintén előtérbe került a középkorból ismert, fokozott erdei legeltetés, esetenként pedig a lombtakarmány gyűjtése is, segítendő a gyengélkedő mezőgazdaságot.
Az első 5 éves terv az összesen 319 700 hektár erdősítéssel, benne a 103 500 hektár új erdőtelepítéssel (és fásítással) új fejezetet nyitott a hazai erdőgazdálkodás történetében. Az évi 20 ezer hektár új erdőt csak egyszer, 1955-ben lehetett túlszárnyalni, 28 500 hektárral. (Összehasonlításul: napjainkban kb. 2000 hektár az évi telepítés.) Az eredmény mögött ott volt a megelőző évtizedek erdészeti kutatása, amelyek során különösen a homok-, szikes- és lápos-tőzeges talajra ültethető fafajokat határozták meg. Emellett a gyorsan növő nyárklónok szaporításának, erdősítésekben alkalmazhatóságának a tapasztalatai szintén felértékelődtek.
Az 1950–54 között i időszak szakmai, főként pedig politikai lezárásának tekinthető az 1954 májusában hozott minisztertanácsi határozat. Kimondták benne a minisztériumokkal egyenrangú szerv (hasonlóan a szovjetek szakirányításához), az Országos Erdészeti Főigazgatóság megalapítását. Szakmai tekintetben pedig azért jelentős, mert a tervszámok hajszolása helyett a minőséget kezdték előtérbe helyezni, miközben továbbra is igényelték a népgazdaság kiemelt támogatását. Hiszen a „vas és acél országa” mellett az „erdős Magyarországot” is meg akarták teremteni.
Oroszi Sándor
