Erdélyi Gyula is az édesapjától tanulta a fogásokat. Gyerekként bejárt segédkezni a műhelybe, és látta, hogyan lesz a nehéz rönkből ügyes konyhai kellék. Amíg körbevezet a portáján és megmutatja a műhelyt, elmeséli a munka menetét is. Minden az alapanyaggal kezdődik. A jóféle kemény bükkfát az erdészettől vásárolják. Régebben gyertyánnal is dolgoztak, mert a külföldi megrendelő a fehér fát szerette. A bükk pedig kicsit sárgul, ahogy beérik. Amúgy is sok meglepetést tartogat a fa, hiszen élő anyag. Bogárjárat, sérülés, gesztesedés egyaránt tönkreteheti. Ha feszültség van benne, könnyen görbül, reped. Figyelni kell az évgyűrűket is. Ha egyik oldalon sűrűbben nőttek, azaz a fa külpontos, nehezebb megmunkálni. Ha pedig a nyersfa elvágás után hirtelen kifehéredik, az a keménységére utal. A faluban úgy mondják, csepűs a fa, ha fűrészeléskor nem forgácsot szór, hanem vékony szálakat enged, mint a cérna. Ezzel se jó dolgozni. Gondosan kiválogatják az alkalmas fát, amit 3-5 méter hosszú rönkökben szállítanak haza.
Az átmérő 28-40 cm között ideális. „Minden fában benne van a fakanál, csak a forgácsot kell leszedni róla a megfelelő helyen, megfelelő mennyiségben” – állítja Erdélyi Gyula mély meggyőződéssel, az embernyi magas farakásra mutatva. Óhatatlanul elmosolyodom, mert eszembe jut Michelangelo híres mondása a márványtömbben rejtőző szoborról…
A műhelyben aztán sorra beindítja a mester a gépeket, amikkel a méretre fűrészelt rönkökből előbb prizmák, fakanál hosszúságú hasábok válnak. Ezekre rajzolósablon mentén bejelöli a kivágandó formát. Majd az íveket kifűrészeli, ez a kanyarítás, utána felszeleteli a tömböt, és az így lepotyogó darabok már nagyjából mutatják a fakanál alakját. De még szögletesek az élek, a következő géppel kapják meg a kerek formát. A kerekítősablont a mester egyenként ráüti a kanál fejére, majd kézzel odaillesztve körbevágja a kanalat a marókéssel. A nyélkészítés műveletét a faluban gömbölyítésnek hívják. Betolják egy tölcsér alakú szerkentyűbe, és a szerszámkés körbevágja. Ettől lesz a hasábforma nyélből az ismert hengeres alak, a nyél végét pedig egy ceruzahegyező-szerű kés formálja kúposra. Az utolsó gép a kanál homorulatát, a kóstoló részt mélyíti ki, és itt történik a hátmarás, a kanál külső domborítása is.
Közben a gépek sivítanak, a kések pörögnek, Erdélyi Gyula keze boszorkányos gyorsasággal jár, reflexeiben a milliószor ismételt mozdulatok biztonsága. Mégis megkérdezem, karján a friss sebhely a műhelyből való-e. Nevet, a fejét rázza: szerinte a tévés szakácsok gyors hagymaszeletelése veszélyesebb. A horzsolás pedig máshol érte. Kiderül, a fakanálon kívül is van élet, szabadidejében tájfutó, télen meg síelni szeret. A felesége, kislánya is vele tart. A műhely falán havas, síléces fényképek a kicsi lányról.
Ez a táj meghatározza a benne lakók életét. Az udvar fölött jobbra is, balra is meredek, zöld hegyoldal tornyosul. Emberemlékezet óta a környező erdőkből élt a falu, és a bányászatból, amíg az a rendszerváltással meg nem szűnt. „Errefelé nincsenek termőföldek, benn vagyunk a Mátrában, ránk nőtt az erdő” – meséli vendéglátóm. „Úgy szólt a régi mondás, hogy az erdőről üres kézzel nem szabad hazajönni. Ha csak gombászni mentek is, egy-két letört száraz szélgallyat, vagy legalább pár botot össze kellett szedni. Aztán a hosszú téli estéken valakinek eszébe jutott, hogy fakanalat lehetne belőlük csinálni. Itt nem kukoricafosztásra jöttek össze, de farigcsáltak, és mivel sokáig áram se volt a faluban, kéziszerszámokat használtak. Azok csendesek, lehetett mellettük beszélgetni. Satuszerű húzóbakot, ásóbakot készítettek, és vonókésekkel faragtak. A kész darabokat piacra vitték, amit érte kaptak, jól kiegészítette a keresetet. Ilyesformán alakult ki a fakanalazás. Nem tudom, pontosan mikortól datálódik, de már a háború előtt művelték.”
Kiskoromban, úgy ötven éve láttam először Mátrakeresztest, pesti cseregyerekként táborozva a hegyi iskolában. Megcsodáltam, hogy minden portán fakanalas család dolgozott. Vajon ma is így van? – kérdezem a mestert, aki elmondja, hogy az 1960-as években lendült föl a háziipar. Bedolgozóként űzték, a nyersanyagról, a szállításról, az értékesítésről a szövetkezet gondoskodott. A 70-es, 80-as években volt a fénykor, akkor havonta egymillió fakanalat is készített a falu népe. Mára már fogyatkoznak. Mióta önálló vállalkozók, megnőtt a kockázat és megsokasodtak a teendők. Nem is gondolnánk, mennyi szöszmötölés van a napi 800-1500 kanál legyártása mellett, akár csak a kötelező vonalkódcímkék szálankénti fölragasztgatásával is.
Szép örökség, ha az apáktól tanulnak mesterséget a fiúk. A falut is összetartotta a közös foglalatosság. Szerencsére nem múlt el mindez nyomtalanul. A házigazda máig összedolgozik egy falubelijével. Kész kanalait pedig szárítás után átviszi a szomszédhoz, aki a darabok végső lesimítására, sorjacsiszolásra szakosodott a gépeivel. És hogy hová kerülnek az „eladósorba” került fakanalak? Bevásárlóközpontok, áruházak polcaira. Erdélyi úr elárulja, ha keresztesi férfiember elvetődik ilyen helyre, biztosan megnézi a konyhai részleget, ott is a fakanálválasztékot. Ő is megismeri a sajátját, de még a falubeli többi fakanalas keze nyomát is. Rejtély hogyan, de állítja, árnyalatnyi különbségek: a sablon formája, a nyél vége elárulja, hogy melyik műhelyből jött a fakanál. Ugyanis a szerszámgépeket is maguk tervezik, készítik – a fémmegmunkáláshoz is érteni kell – így azok egyedi lenyomatot hagynak a fán.
Furcsa, de a fakanalaknak is megvan a maguk sorsa. A legkedvesebb talán azoké a pici, lukas közepű kanálkáké, amik egy játékkészítő cég babakonyhájában Németországba utaznak.
Rákérdezek, van-e a mester háztartásában öreg fakanál, amivel netán még a nagymamája kevert. „Olyan sajnos nincs, de látja ez érdekes: nagy becsben tartjuk az évtizedes, régi fakanalat, ami már félig elkopott – hát azt nem szabad eldobni!” És mi lesz a forgácsözönnel, a hibás fával, selejttel? „A forgácsból kérnek állattartók, vagy szívesen adok kolbászfüstöléshez. A hulladékkal pedig fűtünk. A faluba nincs bevezetve a gáz, eszébe se jutott senkinek.”
Sándor M.
