Az 1950-es években minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kaptak az erdőn kívüli fásítások. A tényleges, a fa iránti igény mellett olyan ideológiák is felvetődtek, amelyek a példaként tekintett szovjet természetátalakításhoz kapcsolódtak. Mielőtt ezek közül néhányat megemlítenénk, szögezzük le: az új fásítási akció szervesen illeszkedett a korábbi magyarországi, elsősorban az Alföldhöz kötődő faültetések sorába.
Szovjet példák alapján létesítettek nyolc megyében erdőtelepítő állomást (ETÁLL-t). Az 1952–54-ben működő, a megyei tanácshoz tartozó egységek önálló, többnyire erdőmérnök által irányított apparátussal rendelkeztek, de eszközeik nem voltak. Megrendelték az erdősítendő terület talajvizsgálatát, a facsemeték szállítását, továbbá a talaj-előkészítést, illetve ellenőrizték a feladatok megvalósítását. A tényleges munkát a mezőgazdasági szövetkezetek és tanácsok végeztették. A kampányszerű fásítást, ültetést főként az iskolások és a tömegszervezetek tagjai kapták feladatul. Az ilyen munkában járatlanok természetesen sok hibával, időnként fegyelmezetlenül dolgoztak, mégis szaporodott a fával beültetett terület.
Az erdősávokat, vagy ahogyan hivatalosan is nevezték, a mezővédő erdősávokat jórészt a mezőgazdasági művelés érdekében telepítették. Az 5-15 sorba ültetett fákat általában úgy helyezték el, hogy a sávok hatása összeérjen. A különböző talaj-, lejtő- és szélsebességi viszonyok a mintegy 30-50 kataszteri holdas nagyüzemi táblák mellett „sávkeretezést” követeltek, amikor a terület mintegy 5 százalékát foglalták el a fák. Ekkor a szántóföldi művelésben 15-30 százalékos termésnövekedéssel számolhattak a mikroklíma javulásának köszönhetően.
Az erdősávok telepítésében szorgalmazták a Liszenko-féle fészkes vetést. Eszerint 35-40 makkot kellett egy helyre tenni, mert a szovjet tudós szerint „a különböző fajok egyedei között harc folyik”, de az egy fészekből kikelő csemeték együttesen ellenállnak a gyomoknak, mivel „egymást segíthetik, támogatják a létért való küzdelem során”. Az osztályharc tételét tehát a nevezetes szovjet akadémikus kiterjesztette a természetre is – kevés sikerrel. Hazai alkalmazásáról ugyanis alig van adatunk, bár sok helyen az iskolai gyakorlókerteket Micsurin- és Liszenko-kerteknek hívták.
Az erdősávok összefüggésben voltak az ún. füves vetésforgóval. A Szovjetunióban 1949-ben bevezetett rendszer Viljamsz elméletén alapult. Szerinte a növénytermesztés három ágazatát, az erdészetet, a rétgazdálkodást és szántóföldi növénytermesztést egy egészként kell tekinteni. A rét évelő füvei megjavítják a talajszerkezetet, amit felszántva a növénytermesztés kitűnő termőtalajt kap. Viljamsz rendszerében nagy feladatot szánt az erdősávoknak is; azok védő hatása mellett folyik a mezőgazdasági művelés.
A viljamszi „komplexumot” legelőször Szolnok megyében, majd mintegy 500 település határában kívánták megvalósítani. A legteljesebben Kisújszálláson építették ki, a kísérleti gazdaság 30-50 hektáros táblái között a „komplexum” érdekében telepített erdősávok a legutóbbi időkig megvoltak. A hazai mezőgazdasági szemlélettől idegen, évekig tartó parlagoltatás (a vetésforgó „füves” időszaka) hátterében gazdasági kényszer állt. Nevezetesen az első téeszesítési akció, 1951 után országosan mintegy félmillió hektár termőföld maradt műveletlenül. Ezzel az elmélettel azonban a helyzetet legföljebb csak magyarázni lehetett, megoldani kevésbé. A füves vetésforgó idővel elfelejtődött, de belőle az erdősávültetések szükségessége megmaradt.
A fasor legföljebb négy sor fából áll, és két szélső sorának távolsága nem lehet több hat méternél. A fasorok elsősorban vonalas létesítményeket, utakat, vasutakat, csatornákat stb. kísérnek, és létrehozásuk már a 18. századtól általános. Az 1950-es években újdonság volt, hogy fasorok esetében is több fafaj alkalmazására törekedtek. Igaz, ennek korlátai hamar kiütköztek, például, hogy a zöldjuhar- és eperfákat kedveli az amerikai fehér szövőlepke. A vasútépítésben vagy a csatornakotrásban megjelenő gépek ugyanakkor megkérdőjelezték a melléjük ültetett fasorok létét.
A magyarországi erdőn kívüli faültetési, fásítási akció az 1960-as évek közepére kifulladt. Szerepet játszott ebben az 1961-ben hozott földvédelmi törvény. Akkor ugyanis a mezőgazdasági művelés alatt álló területek fogyásának meggátlásáért felül kellett vizsgálni az erdősávokat, facsoportokat, fasorokat. A korábban hangoztatott jótékony hatások eltörpültek a nagytáblás gazdálkodás és a gépesítés mellett. Így folyt a fásítások szerepének, hasznának átértékelése, s egyre többször hangzott ak el zöldövezeti, közjóléti és környezetvédelmi érvek, amelyek majd egy új erdőn kívüli fásítási akcióhoz vezettek.
Oroszi Sándor
