Bea ül a nagy sátor szélére húzódva Tar-Fenyvespusztán, és muzsikuspárja, Szokolay Dongó társaságában műanyag tálkából kanalazza a levest. Körött ük a mátrai erdő, és a többnapos rendezvény. A fellépésig még másfél óra. Megvárom, míg elérkezik a piskótához, és letelepszem hozzá a padra. Elvarázsol természetes kedvessége, és az életerő, ami süt minden porcikájából.
● Idefelé a közeli Bag mellett autóztunk el. A Ribizliálom könyvedből ismerős ez a falu, ott töltötted azt a „ribizlibokros”, álmodozó gyerekkort.
– Szép gyerekkor volt, szép tájon. Tizennégy évig úgy éltem, hogy ha fölnéztem, széles szántóföldet láttam, mögötte meg a gödöllői dombokat. Fenyvest, tölgyeket, az állandóan változó színeket! A tudatomnak is távlatot adott, hogy van hová nézni, van tér. Apukám családja élt itt, anyukám Magyarcsanádról való. Előttem van, ahogy nagymamám ment át a szőlőkön, hányszor fölkérezkedtem a háti kosarába! Egy ideig dolgozott az erdőn, ismerte a növények nevét, természetét. Még gombászni is jártam vele. Emlékszem, nyaralásszámba ment, ha a család fölkerekedett, és elmentünk Galyatetőre.
● Aztán elég messzire vitt az utad, egészen Mexikóig, az óceánpartig, ahová azóta is szinte megszállottan vissza-visszatérsz.
– Tudod, ez úgy van, ahogy Hamvas Béla írja kedvenc regényemben, a Karneválban, mikor fölsorolja, mit kell csinálni: „Harmincegyedszer: nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanított ák, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?” Ami végül is nagyon egyszerű, akár közhelynek tűnő dolog, de a tartalma igen mély. Addig kell mennem, amíg azt nem érzem, hogy a lelkem ott van, találtam valamit, ami erősen ott tart. Úgy tűnik, nekem Mexikó ilyen hely. Ott minden rendkívül intenzív. Az a víz nagyon megmutatott valamit nekem, és azóta is mutogatja magát. Lehet, hogy messze kellett mennem.
● Szöktél magad elől?
– Hát mutass egy embert, aki nem így van vele! – mondja elnéző, bölcs mosollyal Bea, majd vidámat kurjant: – Hú, azt a meggyet hadd csípjem már ki! – és nyúl a süteményért.
● Bea, valahányszor nézlek, énekelni hallak, az a benyomásom, hogy ez a lány nagyon természetes, nagyon bátor és hihetetlenül nyitott a világra.
– Megtalálsz ezzel. Nyilván ugyanolyan vagyok, mint gyerekkoromban. Persze van már nekem is gyerekem, és csomó megélt dolog már mögöttem, de rengeteg minden még előttem van, és én kíváncsi vagyok. Bagon mi a falu szélén laktunk, az erdő mellett. Anyukám is faluszéli, meg apukám is, érdekes, ez a margón levés nagyon meghatároz.
● Onnan könnyebb szétnézni a világban?
– Igen, meg bátornak lenni, mert onnan máshogy nem lehet elindulni. Menni azt már jól tudok, maradni nehezebb.
● Önéletírásodból ez is kiderül. Markáns könyv, csodáltam is, hogyan tud magából valaki ennyire őszintén kinyitni mindent. Vállalni az összes kétségét, gyötrelmét.
– Nehezen. De csak így érdemes. Nem mondom, az utolsó fejezetét ki akartam kaparni a nyomdából, hogy „hozzuk csak vissza, én ezt nem írom meg!” – de valamiért mégis így kellett történnie. Ma már látom, akkor tökéletesen lezárult egy szakasz az életemből. Megjelent a könyv, és rá két hónapra megfogant a kislányom. És mindaz, ami addig nehéznek és titoknak tűnt, visszanézve súlytalan! A várandósság, a szülés egy nőt olyan mélységesen átgyúr, hogy szinte maga is újjászületik. Ez már egy másik élet: itt van Lili.
● Élvezed?
– Nagyon! És a legszebb benne, hogy ez „hosszú távú projekt”. Széttágul a szívem az örömtől, hogy ő van! Édes, mindenkit levesz a lábáról! Egyszer Mexikóból utaztunk épp haza – Lili akkor tanult meg járni –, és odament a reptéren egy helybeli nőhöz, aki uborkát evett. Ránézett, és a nő már nyújtott a is neki az uborkát. Amerre megy, mint egy királykisaszszony, szórja a virágait, és függönyként nyílik ki előtte a világ. Még a mogorva emberek is elmosolyodnak.
● Azt hittem, elhozod magaddal.
– Már többször vittem, de most turnéban vagyunk, ez fárasztó. Anyukámmal, férjemmel jól elvannak otthon. Tegnap hat órát utaztunk a Vajdaságból, Kishegyesről Miskolcra.
● Kishegyes muzsikuskollégád, Lajkó Félix faluja. Találkoztatok a művészeti fesztiválon?
– Vicces volt, Félixszel Miskolcon találkoztunk, ő is ott lépett fel, és onnan ment a Dombos Festre, ahonnan mi érkeztünk. Fantasztikus helyszín Kishegyes! A színpad a löszfal mellett, a falban madarak fészkelnek, este megvilágították fényfestéssel, aztán meg jött föl a hold…
● Rögtönző alkat vagy, hatnak rád a különleges helyek, pillanatok.
– Az előbb mentünk Dongóval az erdőben. Ő is falusi gyerek, jólesett újra erdei térben, erdei zajok között lenni, fákkal, süppedős avarral találkozni. Inspiráló volt, szedtünk botokat, doboltunk, énekeltem, improvizáltunk. Még a hangok is másképp szólnak!
● A zenéd ezerszínű, a különböző népek és korok hangzásától a saját kísérleteid összhangjáig, humortól drámáig széles a skála. Az erdőkben is gyönyörködtet a változatosság?
– A vad dolgok érdekelnek. Picit ismerem a dél-amerikai őserdőt, az is izgalmas, de Ázsiában az őserdő egész másmilyen. Mások a növények, tele van kígyóval, skorpióval, de furcsamód nem zavart. Thaiföldön benn a vadonban aludtunk, voltak jó kis környezetbarát szállások feliratokkal, hogy „a helyet meg kell osztani az erdőben élő állatokkal, legyetek barátságosak velük”. És valahogy természetesnek tűnt, hogy a béka ott csücsül a vécépapírtartón, meg a skorpió az ágy hálóján. „Hát, szia!” – mondtam nekik, és biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy az erdő befogadott.
● És itthon hol vagy otthon?
– Nagyon szeretem a Balaton-felvidéket. Nem véletlen alakult úgy az élet, hogy a Kapolcsi Fesztiválon saját udvarom lett, a Palya-udvar. Az Őrség is kedves. Ezek gyerekkorom tájaihoz hasonló vidékek, talán ettől ott honosak. És persze minden, ami víz, jöhet! Folyók, tavak, Dunakanyar, Kisoroszi szigetcsúcs – varázslatos helyek!
Készül még pár fénykép, Bea a fatörzsek között táncol. Ízig-vérig nő. Egész lényével játszik, ahogy később a színpadon is – magával ragadva az erdei kirándulókból lett daloló közönségét.
Sándor Mária
