Ma már az állami erdőgazdaságok mindennapi tevékenységéhez tartozik, hogy ilyen intézményeket tartanak fenn. Az erdőszerető emberek nevelésében, tájékoztatásában való részvétel éppúgy a fenntartható erdőgazdálkodás része, mint az erdők felújítása vagy a kíméletes erdőhasználat. Gyerekként mi lehetne nyáron kellemesebb a sok kirándulásnál, a szabadban töltött napoknál, felkészült szakemberekkel felfedezni az erdők növény- és állatvilágát, olvasni a nyomokból, kézműveskedni, kalandozni, kisvasutazni? Hogyan gondolkodnak erről a gyerekek? Lássunk néhány őszinte véleményt a gyula-városerdei erdészeti erdei iskolában töltött napokról.
BICSKEI LILLA (8 éves)
„Nekem nagyon tetszett ez az erdő, mert sokkal csendesebb. Láttam sok szép állatot és növényt. Most már sokkal többet tudok a természetről. Úgy vettem észre, hogy Budapesten az erdőkben sokkal több a szemét és itt egyáltalán nincs szemét.”
FERENCZ BIANKA (7 éves)
„Nekem nagyon tetszett az, amikor megtudtam, hogy azokat a bumszlikat a fák tetején úgy hívják, hogy fakín és fagyöngy.”
BENE EMESE (9 éves)
„Nagyon emlékezetes volt a vadles hajnalban, a mocsárban való járkálás mezítláb, az éjszakai séta a sötét erdőben, zseblámpa nélkül. Távcsővel megfigyeltük a dámszarvast, kézbe foghattuk a szarvasok elhullajtott agancsait, megvizsgáltuk a növényeket, gombákat.” Az élmények magukért beszélnek
DUDÁS BETTINA (9 éves)
„Az érzékszerveinkre hagyatkozva araszoltunk előre, zseblámpa nélkül. Koromsötét volt, csak az orrunk hegyéig láttunk. Sorban követtük egymást, s bizony nagyon kellett figyelnünk, hogy az erdész néni által megadott irányban maradjunk. Út közben a sötétben bukdácsoltunk, kicsit féltünk is, de megtapasztaltuk, hogy ilyenkor is mennyi nesz van az erdőben. Bő másfél órás sétánkat a gáton fejeztük be, csillagnézéssel. Szerencsénkre még csillaghullást is láttunk. Hazaérkezés után hangosan, egymás szavába vágva elevenítettük fel az eseményeket.
NÉMETH EVELIN (10 éves)
„Láthatt unk élősködő fagyöngyöt, farkasalmát, imolát, különböző gubacsokat, gyönyörű dámszarvasokat, rókát, őzikét, vadnyulat, szarvasbogárpajort, imádkozó sáskát, egerészölyvet, bakcsót, vízisiklót. A gyűjtött termésekből képeket, bábokat készített ünk.”
KALIVODA ÁGNES (12 éves)
A nyár végén anyukám elvitte az osztályát a gyulai erdőbe két napra. Barbi, a barátnőm, valamint a két testvérem és én is velük tartottunk, hogy próbára tegyük magunkat. Végre elindultunk. Ekkor még nem is sejthettük, hogy minket tesz próbára az anyatermészet.
Amikor megérkeztünk, összeállítottuk a háromfős csapatokat. Mi tigrisek voltunk a világosabb szőrű fajtából, bár lehet, hogy az „eltévedt báránykák” jobban illett volna ránk. Álneveket is kitaláltunk egymásnak. Én a csapatkapitány szerepét töltöttem be, vagyis a „főragadozóét”. Ez játéktól függetlenül állandó szerep volt. A többiek mindig azt a szerepet töltötték be, amihez az adott játékban leginkább értettek.
A legnagyobb élményben a tájfutás közben volt részünk. A tájfutás lényege az, hogy az erdőben térkép segítségével tájékozódva meg kell oldani a fákról lelógó feladatokat. Az a csapat győz, amelyik a legjobban oldja meg ezeket a feladványokat. Mi is nekivágtunk az erdőnek. Én mindössze a csapatkapitány, vagyis a „főragadozó” szerepét töltöttem be, Barbi volt a térképész, a tempódiktátor (mert a gyorsaság is számított) és az „alragadozó” is egy személyben. Nagyobbik testvérem volt a kulcsemberünk és a „közbirka”.
A mi triónk indult először. Mivel nem voltunk a legjobb térképolvasók, csodálatra méltó gyorsasággal eltévedtünk. Ezt viszont csak a verseny végén tudtuk meg, ugyanis végig abban a hitben maradtunk, hogy jó úton megyünk. A tájfutás kb. egy órája tartott, és még csak egy lapot találtunk meg. Kis idő múlva egy rétre értünk, ahol feladatlap helyett valami egészen mást találtunk. Egy fiatal dámborjú volt belegabalyodva az egyik drótkerítésbe. Testvérem a gáton visszafutott, hogy segítséget hozzon, amíg mi Barbival ott maradtunk vigyázni a dámborjúra. Semmilyen elsősegélynyújtási eszközünk nem volt, így nem tudtuk orvosi ellátásban részesíteni. Kezdett besötétedni. Az óra háromnegyed kilencet mutatott, és egyre sötétebb lett. Ellenőriztük a dámborjú orrának nedvességét. Szegényke állandóan figyelt. Mi már régen kikészültünk idegileg. Barbi megpróbált tüzet rakni, amíg én veszett rókaütő botot kerestem.
Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy autó közeledik felénk. Az erdész bácsik jöttek értünk, és a két tesóm. Beraktak minket a kocsiba, és kiszedték a borjút.
Anya már nagyon izgult. Kilenc órára értünk vissza a szállásra. Hősi tettünkért jutalmakat kaptunk. Büszkén tértünk haza. Nem győztünk hálálkodni Barbinak, hogy ilyen jókor nézte félre a térképet. Ezt a kirándulást biztos nem felejtem el, és az a gyanúm, hogy a dámborjú se fogja elfelejteni.”
Összeállította:
Vid Katalin, Puskás Lajos
DALERD Zrt.
