A hajdani bányászvidék mára üdülő településsé szelídült. Követjük az „ősmagyar falu” feliratot, s a kacskaringós utca bevisz a sűrűbe, a Benkő-portára. Nem kell csengő, négy kutya fogad, élükön Bendegúz, a termetes komondor. A nappaliba lépve lovas fotók, festmények, szobrok vonzzák a tekintetet a patinás családi bútorok között.
– Nálunk minden a lovakról szól. A feleségemmel, Klaudiával együtt „lóbolondok” vagyunk – nevet Péter. – Azért is költöztünk ki, hogy a közelükben élhessünk.
● Hogy talált erre az elvarázsolt völgyre?
– Egy barátomnál, a szomszédos Únyban voltak a lovaink. 2003-ban fogtunk az építkezéshez. Vályogtéglát, sok faanyagot használtunk fel, cserépkályhát rakattunk, és az ősi növényzetből csak annyit vágtunk ki, hogy a ház meg az istálló elférjen. Itt szabadon élnek az állataink is, ez már maga a „vadon”.
● Mi köti ilyen erővel a természethez?
– Erről napokig tudnék mesélni! A Mátraalján nőttem föl, Palócföldön. Anyai nagyapám a salgótarjáni bányák főmérnöke volt, náluk laktunk Homokterenyén. Nagyon szerettem ott élni, csodálatos vidék volt! Rengeteget jártuk az erdőt, gombásztunk. Annyi vargánya, rókagomba termett, hogy kosárszám vittük haza, de még az inget is levettük, az ujját összekötöttük, abba is szedtünk.
● A vadászat is megérintette?
– Édesapám akkoriban kezdett vadászni, és persze kisfiúként mentem vele. Én nem lettem vadász, mert nincs bennem az ösztön, de sokat láttam. Apám eldugott, csendes helyet keresett, ahol nem nagyon kellett találkoznia senkivel. Szelcepuszta ilyen volt a Bükkalján, a szlovák határ mentén. Hamarosan mély barátság szövődött a vadőrrel. Pipás Gyula remek ember volt, mesterségének a művésze! Beavatta apámat az erdő rejtelmeibe. Én is megtanultam a vadak nyomát felismerni, megkülönböztetni az állatok hangját a rókaugatástól a mátyásmadár furcsa utánzásáig, és olvasni még a hátrahagyott ürülékükből is. Azóta otthon vagyok az erdőben. Később elhelyezték onnan a kiváló vadőrt. Hiányzott, sokat emlegettük, de nem volt szívünk meglátogatni, úgy akartuk megőrizni az emlékét, teljes méltóságában. De szép idő volt az!
● Aki ilyen szellemi örökséget kap az édesapjától, gondolom, a saját fiának is tovább akarja adni.
– Marci anyai nagypapája is nagy erdőjáró, kitűnő erdőfotós volt. Én is kiskorától vittem a fiamat. Korán megtanítottam lovagolni és légpuskával bánni. Kiderült, istenáldott a tehetsége van a lövéshez. Annyira ügyes volt, hogy pingponglabdát, cigarettát, bármit biztosan eltalált. Sokat nevettünk azon, ahogy vasárnaponként a Hűvösvölgyi Nagyréten a céllövöldéseket az őrületbe kergette. Olyan pici volt, hogy csak lábujjhegyre ágaskodva érte föl a pultot, de mindent összelőtt magának, amit akart. Este nem győztük szatyorba gyömöszölni a nyereményeit. Ma már felnőtt ember, más dolgok iránt érdeklődik. Sikeres nemzetközi protokollszakértő lett.
● Ön viszont a színészpálya mellett mindvégig nyeregben maradt. Emlékezetes filmszerepeiben is gyakran láttuk lóháton. Az 1967-es Koppányi agától kezdve számos kosztümös, történelmi alakításban.
– Micsoda pompás helyszíneken forgattunk! Közülük is kiemelkedett a Különös házasság. Akkor a filmgyártás adott az elegáns, korhű jelmezekre, díszletekre. Gyönyörű kastélykertekben, ősparkokban filmeztünk. Volt egy epizód, ahol a főhős, Buttler gróf bánatában egyedül bolyong az erdőn. Hol lóháton, hol hintót hajt, hol a téli tájban siklik vele a lovas szán. Két nagyszerű lovat kaptam, élmény volt őket hajtani a havas budai hegyekben! Napokat lovagoltam, ez volt a legtermészetközelibb filmem.
● Nemcsak szerepeiben, de a civil életében is megélt drámai időszakokat, mikor a lelki gyógyuláshoz szüksége lehetett a természeti csendre, magányra. Az erdőhöz fordult?
– Lóhoz és erdőhöz. Mindkett ő hatalmas erőt ad. Elkezdtem könyvet írni az életemről, és rájöttem, velem annyi minden történt már, hogy három embernek is elég volna. Szerencsére győztem egészséggel, erővel. A természetnél megbízhatóbb dolog nincs a világon, sohasem hazudik, nem manipulál. Boldog életet élünk itt, ez a nyugalom, csönd átmossa az ember gondolatait. Lóval járni az erdőt pedig gyönyörűség!
És, hogy lássunk is valamit mindebből, elindulunk a karám felé. Klaudia fölkap két marék sárgarépát, hogy a fotózáshoz odacsalogassuk a lovakat. Közben a házigazda elmeséli, nemrég vesztette el magyar félvér, Rubin lovát. Smaragdot is majdnem elvitte a patagyulladás meg a bánat nővére pusztulása miatt. Ám színre lépett Laci „lovag”…
– Ő herélt kisbéri félvér. Nézze, milyen aranyos, nagy benga! – paskolja meg Péter a hatalmas állatot. – Egyedül Laci tudta megvigasztalni Smaragdot, aki szerencsére már lábadozik. Nagy a szerelem, el nem maradnának egymástól.
● Egyszer úgy fogalmazott első lováról, Carinóról, hogy nem is ló volt, hanem a lovak ősi szelleme.
– Ő volt az ősmama, későbbi lovaim a leszármazottai. Páratlanul intelligens, bátor, kedves szépség volt. Igazi vezérkanca. A gondolataimban olvasott. Ilyen csoda csak egyszer adatik meg!
● Tanít, lovascsoportokat vezet, házigazda lovas rendezvényeken. Mikor jár be Pestre?
– Csak amikor próbálok. A Turay Ida társulattal játszom, és időnként a József Attila Színházban. Izgalmas új feladatot ad a nemrég megalakult Nemzeti Lovas Színház is, aminek művészeti vezetője vagyok.
● A telefonban azt mondta, Süttőről feltétlenül mesélni fog, mert a szívének fontos hely.
– Édesapa utolsó évtizedében ott vadászott, ami szokatlan, mert a terület a honvédséghez tartozott, Czinegének volt a „birtoka”. Nem járkálhatott arrafelé senki. Báthory Imre, a helybeli erdész viszont nagyon szerette aput, és elintézte, hogy vele vadászhasson. Ott lőtte a legszebb bikákat, a trófeák körben a házunkban mind tőle valók. Az volt apám kérése, hogy ha majd eljön az ideje, Süttőn a vadlesnél, ahol gyakran üldögélt, szórjuk szét a hamvait. Így is lett. Nem él már a vadőr se, de kőfaragó fia készített egy emlékkövet édesapámnak. Hasításkor lepattant egy méretes kődarab, ami épp a nagy Magyarországot formázza. Rajta a felirat: Benkő Gyula. Az erdő mélyén van letéve a földre, kedves tölgyfája tövében. Befogadta az élő természet, egy vadcsapás megy keresztül fölötte.
Sándor Mária