Csejtei Tamás pátyi otthona valóságos vadászház. Udvarán Boróka, a fiatal vizsla és egy masszív terepjáró várakozik. A falakon trófeák: agancsok, agyarak, egzotikus vadfajok preparátumai – hazai és afrikai utazások emlékei. Fegyverek, koronglövészkupák, érmek, pipatóriumok vallanak a házigazda vonzalmairól. A dolgozószobában pedig számítógép, két nagy monitorral – ott készül a legújabb tévéműsor.
Tamás, szerintem a szakmai pályafutása éppoly kalandos, mint az élete. Hiszen valljuk be, már az sem szokványos pályakezdés, ami állatkertben kezdődik, és cirkuszban folytatódik.
– Kölyökkoromban is nagyon érdekeltek az állatok, kivált a nagyvadfajok. Egyetlen prózai oka van, hogy nem lettem hivatásos vadász: Budapesten nem volt ilyen középiskola. Messzire kellett volna mennem koleszba, a barátaim meg mind itt éltek. Hát így lettem inkább szarvasmarha-tenyésztő, mondhatni tehenész.
Éppen tehenész? Az sem tőről metszett pesti foglalatosság.
– Pécel közel van, oda jártam szakmunkásképzőbe, de a tehenekkel már régebbi volt az „ismeretség”. Apám családja az Ormánságban él, és nagynéném Vajszlón a tehenészetben dolgozott. A nyarakat náluk töltöttem, horgásztam, traktort vezettem, mentem az istállóba, és mire a suliba kerültem, úgy fejtem, mint a kisangyal.
Hogyan lett ebből állatkert?
– Nálam minden az érzelmeken dől el! Az elsőéves gyakorlatot a Fővárosi Állatkertben töltöttem, és rögtön beleszerettem az egzotikus vadfajokba. Végzés után egyből fölvettek a majomházba állatgondozónak.
Volt kedvence?
– Az orángutánok nagyon jó fejek. A gibbonokat is kedvelem. Van néhány vadfaj, amire soha nem adnék le lövést. Ilyen az elefánt, és bármelyik majom. Őz tarvadra se lövök, mióta két kis sutagidát fölneveltem.
És a cirkuszba hogy került?
– Zenészcsaládban nőttem föl, a szüleim kórusban ismerkedtek meg. Bátyám jazz-szaxofonos, én a popzenénél kötöttem ki. Szenvedélyem ez is egész fiatalkoromtól. Egy szép napon átjöttek az Állatkertbe a szomszédos Nagycirkuszból, hogy nem akarok-e náluk muzsikálni. Azóta különböző zenekarokban játszottam, és tanítok is a Kőbányai Zenei Stúdióban.
Már ez is kacskaringós út, de a vadászat még hátravan.
– 15 éve visszatértem a régi álmomhoz, és letettem a vadászvizsgát. Csodálatos élményeket és életre szóló barátságokat kapok a vadászattól. 5 éve pedig bejött a legújabb nagy szerelem, a vadászfilmezés, és a PV TV. Ez most „mindent visz”!
Hogyan csöppent bele?
– A kamerát ismertem már mindkét végéről. A PV TV indulásakor az egyik srác a stábból riportot készített velem zenészként. Szóba került a vadászat is, és elmondása szerint olyan szenvedéllyel beszéltem róla, hogy megkérdezték, volna-e kedvem náluk tévézni. A próbaadás jól sikerült, és a tulajdonos azt mondta, kell egy ilyen „mi fiunk” a csatornának.
Zenészként a legnagyobb közönség az emlékezetes budapesti Santana-koncert előtt láthatta a Hősök terén. Ez a tévé hány emberhez szól?
– Annak idején százezernyi ember jött el. Ez a program nagyságrenddel több nézőhöz jut el. A PV TV Kelet-Közép- Európa legnagyobb horgász-vadász csatornája. Jelenleg 14 millió háztartásban vagyunk jelen. A másik nagy tematikus csatorna a Fishing & Hunting. Eddig egymás versenytársai voltunk, ám a két tévé tulajdonosai együtt működési megállapodást kötöttek. Hamarosan mindkét csatorna helyén a mi adásaink lesznek elérhetőek.
Nyilván célközönséghez szólnak a műsoraik.
– Tudatos nézőink vannak. Sokan mesélik, hogy otthon csaták dúlnak a családban: anya a sorozatot akarja nézni, apa meg a mi adásunkat. Nemrég koncerteztünk Erdélyben, és többen odajöttek, hogy láttak a vadászműsorban, a tévében. A zenekar meg röhögött , hogy „na végre befutottál, sztár lettél, ha már a zenével nem sikerült”. Hiába, a tévé nagy úr – nevet Tamás.
A vadászfilmek is elismerést hoztak: 2012-ben a Magyar Vadászkamara sajtódíját nyerte el, tavaly egy szlovák természetfilm-fesztiválon lett 3. helyezett.
– Beletanultam a filmkészítésbe is, minden fázisát magam csinálom. A tartalmi munkát pedig az segíti, hogy bár nem vagyok vadgazdamérnök, nagy tudású hivatásos szakemberekkel dolgozhatok együtt, akiktől rengeteget tanulok. A vadászati módozatoktól, a vadászetikán át a trófeabírálatig mindenről kérdezek, és figyelek. Ők meg magyaráznak, tanítanak. Elsőként a KASZÓ Zrt. állt mellém, és azóta több erdészettel is szoros az együttműködés.
Filmjei nem pusztán egy vadászat történetét mesélik el, de a narrációkban, a lírai képekben átsejlenek a legjobb Homoki Nagy István-féle hagyományok. Az erdő, a vad, a természet mély tisztelete.
– A magyar vadászati kultúrának sok a közös vonása az osztrákkal. Nemes, szép hagyományaink vannak. A televízióval nagy távlatok nyílnak, olyan országokba is elvihetjük ezt a szemléletet, ahol nem áll ilyen szinten a vadászat. Ez felelősséggel jár. Szívügyemnek tekintem azt is, hogy javítsunk a vadásztársadalom megítélésén. Hogy megmutassam a „laikusoknak”: a vadászat nem öncélú, durva öldöklés. Mikor azt látják, hogy régi szertartás szerint „utolsó falatot” adunk az elejetett vadnak, kürtszóval búcsúztatjuk, és méltó lombterítékre kerül – talán megérzik, hogy itt másról van szó. Az ember ősidők óta eszik húst, és könnyű belátni, mennyivel különb az élete, és bizony az elmúlása is az elejtett erdei vadnak, mint a vágóhídon tömegesen lemészárolt háziállatoknak.
Apropó vadgasztronómia: pompás illatok kavarognak a konyhából. Mi készül?
– Vaddisznóorja-leves fő, úgy 5-6 órája. Vadászok konyhája címmel műsorom is van a tévében, most éppen azt vágom a számítógépen. A műsorban vaddisznópástétomot készítünk, közben a konyhámban forr a leves. Gyakran megesik, mert nagyon szeretek vaddisznóra menni. Mikor hirtelen kidugja a fejét a sűrűből, az valami elképesztő érzés. Rájöttem, hogy a horgászatnál és a vadászatnál ugyanaz a bizakodás, izgalom van az emberben. Az adrenalin közös, csak tán a vadászatkor intenzívebb. Olyankor mindenről megfeledkezem.
Kerek a világ?
– Majdnem. Egyvalami, pontosabban egyvalaki hiányzik: most veszítettem el Avart, kedves öreg vizslámat. Rendkívüli képességű vadászkutya volt, kiváló vadásztársam, büszkeségem.
Sándor Mária
