● Vidéki iparvárosban élve, hogyan kapott mégis gazdag erdei útravalót az a néhai kisfiú?
– Miskolcon születtem, és a városban volt a Keletbükki Állami Erdőgazdaság központja. Nagy és fontos régiót irányított, odatartozott még a zempléni körzet is. Szüleim mindketten az irodán dolgoztak. Édesanyám bérszámfejtő volt, és ő vitte ki minden hónap elején a központból a fizetést az erdei embereknek. Ez úgy történt, hogy Mihály bácsi – aki az „ántivilágban” parádés kocsis volt a grófnál, ’45 után pedig átkerült az erdőgazdaságba – felült a szép sárga hintóra, anyám meg beszállt hátra a nagy pénzcsomaggal. Akkoriban olyan világ volt, hogy el lehetett így indulni.
● Nem jött Sobri Jóska, Rózsa Sándor, se modernkori utódaik.
– Nem bizony, nyugodt útjaink voltak. Mondhatom így, mert ha jól viselkedtem, vagy ötöst hoztam a suliból, elkísérhettem anyámat. És én nem hátul ültem mellette, hanem Mihály bácsi mellett a bakon. Sőt, a csendesebb szakaszokon át is adta nekem a gyeplőt meg az ostort. Hogy ez micsoda kaland volt egy kisfiúnak! Kocsikáztunk Miskolcról Perecesen, Lillafüreden át a kanyargós bükki erdőkben. Ómassa, Répáshuta, Pénzpatak, Bükkaranyos – ezeken a helyeken várták a fakitermelő emberek, a szénégetők a fizetést. Örültek a pénznek, és „Klári nénit” is imádták, mert nagyon értett a nyelvükön. Persze engem is a tenyerükön hordoztak. Emlékszem, életemben először ott ittam friss, meleg „helyben csapolt” tehéntejet. A közeli tehenészet jószágai az erdei tisztásokon legeltek. A mai napig nem felejtem annak az igazi, friss tejnek az ízét!
● És még azt mondja a dal, hogy erdő mellett nem jó lakni!
– Mi a Győrikapuban laktunk, és a Lillafüredi Állami Erdei Vasút sínjei egész bejöttek a közelbe, a Szent Anna-templomig. Kirándulni vitt a Garadna gyönyörű völgyébe. A kisvasút pályája átment az erdészet területén, és volt ott egy remízszerű hely, a félreállított üres vagonoknak. Nagyon szerettem ott játszani, csavargatt am a fékező kart, álltam a lépcsőkön, és „én voltam a kalauz”.
● Íme, az első szerepek…
– Ami pedig a legnagyobb élmény volt: apám néha elvitt az erdőgazdaság sínautójával. Gondolja el, akkoriban, az ’50-es években egy-egy elsuhanó állami Pobedán kívül még autót se nagyon láttunk! És én apámmal a sínautón végigmehettem azon a pályán, amin a kisvasút járt! Óriási dolog volt!
● Még az arca is felragyogott az emlékektől.
– A szívem is megdobban, ha a Bükkről van szó. Nagyon szeretem, hiszen már gyerekként keresztül-kasul bejártam. Pénzpatakon nyaraltunk hat éven át az erdészet vendégházában, amit a dolgozók kibérelhettek. Romantikus hely volt az erdő mélyén, az őzikék odajöttek, és a tenyerünkből etettük őket. Láttunk mindenféle állatot, vaddisznót, rókát, még vadkacsákat is. Volt a közelben egy barlang, az erdőgazdasághoz tartozott. Nagybátyám barlangkutató volt, neves tudósokkal dolgozott együtt. Engem is levitt néha, emlékszem, ahogy karbidlámpás sisakkal mentünk a sötét, titokzatos barlangban. Nekem valóságos mesebirodalomnak tűnt. De mondhatom, az egész erdei környezet, az ottani táj olyan különleges volt, hogy örökre belém vésődött, és a természethez való kötődésem mai napig ide nyúlik vissza.
● Keresett fővárosi színészként hogyan tudta ápolni ezt a vonzalmat?
– Ha nem is erdőben, de természethez közel éltem a családommal Hűvösvölgyben, harminc évig. A kertes házból most költöztünk be, mert „kinőtt minket” az ott honunk. Apósom meghalt, a fiunk kirepült, és telente a hólapátolás bizony már eléggé igénybe vett. Ez is szép hely, alattunk a Vérmező, fölöttünk a budai Vár.
● Ha az ember elindul kirándulni, szinte a lába viszi. Merre szokták venni az irányt a bakancsok?
– Gyakori úti cél Miskolc, ahol meglátogatom a rokonokat, és olyankor a környező erdőket is bejárom. Megjegyzem, a 40 éves érettségi találkozónk éppen Bükkszentkereszten volt. De szeretem az Alföldet is. Kedves helyem Szarvas a gyönyörű arborétummal, a kanyargó Körössel. A virágos Gyula és környéke is jó ismerős. Évekig szerepeltem a várjátékokon, szabadtéren, természeti környezetben, a tószínpad harsány békáit túlkiabálva…
● A színészi legendáriumokban mindig akad emlékezetes filmforgatás. Jól sejtem, hogy erdei helyszínről fog mesélni?
– Természetesen. Több ilyenre is emlékszem. A legszebb talán a Zempléni-hegységben volt. Hajdufy Miklós rendezte a Mire a levelek lehullnak című első világháborús történetet. A forgatás hetei alatt a senyői vadászházban laktunk. Maga a ház is, a táj is varázslatos. Úgy hírlik, Kádár is előszeretettel járt oda vadászni. Akkor még nem volt sztráda, négy és fél órába telt az út, míg a stábbal odaértünk, de volt mit nézni közben. Állítom, hogy Zemplén Magyarország legkevésbé felfedezett és legvadregényesebb hegyvidéke.
● Egyszer azt mondta, ma divat előbb elmenni távoli, egzotikus helyekre, mint itthon megismerni a saját tájainkat.
– Én is szeretem a tengert, a mediterrán partokat, de itthon is vannak csodák! Nem szabad kihagyni azokat se. Elhatároztam, hogy felkutatok minden olyan szegletet, ami szép, és ahol még nem voltam. Az Őrséget például alig ismerem. Szeretném mielőbb alaposan bebarangolni, mert tudom, hogy elragadó vidék.
● Mi fogja meg legelőször egy erdőben?
– A levegője. Élvezem, hogy mind más illatú. Más a fenyőerdő tűleveleinek, tobozainak a gyantás illata, és más az öreg bükkösöké. Aztán az átszűrődő fények, a lombok ezer színe, árnyalata. A pompás vadak. Komplex élmény az erdő. De amit a legjobban becsülök, az erdei emberek higgadtsága, nyugalma. Tempósan élnek, dolgoznak, ráérnek, nincs kapkodás, rohanás. Az időt szinte percre meg tudják mondani a fák, a nap, az árnyékok állásából. Nem az órát lesik, fölnéznek az égre. Egészen különleges mentalitásuk van. Már gyerekkoromban rácsodálkoztam, és máig példának tekintem ebben a rohanó, elgépiesedett, bolond világban.
Sándor M.
