A „tervbiztosok” afféle komisszároknak számított ak. Nemcsak azért, mert a kommunista párt (később a Magyar Dolgozók Pártja) küldte őket, hanem mert szaktudásuk egyáltalán nem volt. Az erdészek ezzel először találkoztak, hogy aztán legalább egy-két évtizedig ne is tudjanak megszabadulni a jelenségtől. A „tervbiztosokat” természetesen a legjobban a fakitermelés adatai érdekelték, amelyet az erdészeknek 1949- re sikerült 2 millió m3-re leszorítani. Ez megfelelt az ország erdei termőképességének.
Minden erdő az államé
Ami helyi szinten az úgynevezett biztosokkal kezdődött, 1949-ben országosan is végbement. A „reakció fészkét”, a Magyar Állami Erdők Rt.-t (MÁLLERD) megszüntették. A legfőbb irányító szervet Erdőközpontnak nevezték – munkásigazgatóval az élén –, míg az egykori erdőigazgatóságokból nemzeti vállalatokat alapítottak, szintén munkásigazgatókkal. 1948-ban ugyanis a hatalom kérdése eldőlt: hazánkban népi demokrácia, azaz proletárdiktatúra kezdődött. Az ezt rögzítő 1949. évi alkotmány 6. §-a ugyanakkor kimondta: minden erdő, az egész nép vagyonaként, az állam és a közületek tulajdona. Sőt odáig mentek, hogy 1949- ben kormányrendelettel tiltották meg az egyes fák kivágását. Csak engedéllyel, kizárólag megfelelő adminisztrációval (és ellenőrzéssel!) lehetett például a temetői fejfának valót, netalán a kiszáradt szilvafát kivágni. Gondolható, hogy ezek után a lakosság nem sietett a faültetéssel, hiszen minden fa „az államé lett ”.
Szovjet mintára Amíg egyik oldalon a totális rendszer – fáig lemenő – kiépítése folyt, a másikon az erdészetfejlesztés eseményei zajlottak. Ehhez a „béketáboron” belül egyedüliként, sikerült a régi Országos Erdészeti Egyesületet (OEE) újjáalakítani, sőt annak lapját újraindítani. Folytatódtak az Alföld-fásítási összeírások, amelyet 1949-ben országfásítássá szélesítettek. A tényleges erdőtelepítések megvalósításához minden korábbinál kiterjedtebb csemetekerti hálózatot hoztak létre. Ennek, továbbá a természetes felújulás megfelelő kezelésének köszönhetően a háború utáni, mintegy 116 ezer hektáros erdőfelújítási elmaradásunk jelentősen csökkent.
Szintén újjáalakult az erdészeti kutatás intézménye, az Erdészeti Tudományos Intézet, de most már szovjet minta alapján, így az egyetemtől elválasztva. Sőt, még a nemzetközi kapcsolatokat is felújították. Igaz, 1948 után már csak a „vasfüggönyön” innen. 1949-ben Moszkva székhellyel és irányításával megalakult a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), amely majd csak jó tíz év múlva kezdte összehangolni a tagországok erdő- és fagazdaságát. Mindenesetre már akkor, az 1948-as „fordulat éve” után nyilvánvalóvá vált, hogy a német alapokról induló magyar erdészeti tudomány és gyakorlat jelentős, elsősorban az orosz-szovjet felfogást tükröző átalakulás előtt áll. Ez utóbbi főként az erdőtelepítések, az erdősítések mikéntjében tükröződött.
Állandó átszervezések
A nemzeti vállalatok csak az (első) ötéves tervig, azaz 1950 kezdetéig éltek. A gigantikus, akár több megyére kiterjedő szervezetet ugyanis a korabeli infrastruktúrával nem lehetett irányítani. Helyettük megyei erdőgazdaságok alakultak. A felső-, illetve középfokú erdészeti szervezetek átalakítása azonban csak 1954-ben jutott nyugvópontra. Addig az erdészek az állandó átszervezések korát élték. Ahogy akkor mondták: az aktatáskámból nem pakolok ki, mert lehet, hogy holnap máshol kell a munkát kezdenem.
A történelmi eseményeket követőknek nagyon fontos felidézni, hogy a nemzeti vállalatok, illetve az Erdőközpont megalakításával hazánkban nem került külön szervezetbe az erdőművelés és a fahasználat, ellentétben például a szomszédos Romániával. Azaz egyazon vállalaton belül döntöttek az új erdők létrehozásáról és a fakitermelésről – most már az országos, a megyei, végül a helyi szintre lebontott tervszámok alapján.
