● Egyszer azt mondta, Őze Lajostól tanulta, hogy merni kell bukni is. Azt pedig csak úgy lehet, ha az ember próbálkozik. Úgyhogy folyamatosan „képlékeny állapotban” tartja magát. Ezt a szellemi nyitottságot is segíti a visszavonulás a természet csöndjébe?
– Persze. Észrevettem, hogy akkor jutnak eszembe a legjobb gondolatok, amikor kertészkedek, mert akkor nem akarok színházzal foglalkozni. Kikapcsolok, de az agyam olyankor működik legtisztábban, és megold olyan helyzeteket is, amiken régóta rágódom.
● Alföldi születésű fővárosi színészként hogyan került a tolnai Gyulajra?
– Mikor a Bakonyban forgattuk a Portugál című filmet, a családomnak béreltem Őszödön egy házat, hogy nyaraljanak. De zuhogott az eső, szegények napokig kuksoltak benn, olvastak, és rábukkantak egy újsághirdetésre, hogy olcsón lehet venni házat Gyulajon. Mesebeli hangulatú parasztportát leltünk. Kis ház, mellett e istálló, amellett tyúkól, lépcsőzetesen. Lankás terület, a végében patak, mögötte erdő. Mint a „Mátra alján, falu szélén…” – egyből az Öreg néne őzikéje mese jutott eszembe.
● Milyen az erdő arrafelé?
– Jobbára tölgyes, és rengeteg állat él benne. Régebben, amikor a gyerekek kicsik voltak, át lehetett járni az erdőn. Mindig élmény volt látni a sok dámvadat, vaddisznót, őzet, rókát, mókust. Volt egy tisztás, ahol egész csapatok gyülekeztek. A lombok fölött sas, vércse, és más ragadozó madarak. Meg-megálltunk, csak bámultuk. Ma már nemigen lehet bemenni a sűrűbe, csak az út mentén nézelődünk. Egyszer megkergetett a vaddisznó. Közvetlenül az út alatt helyes kis vadmalacokat látt unk. Kiszálltunk, gyönyörködtünk bennük, de előkerült egy vadkan, és fenyegetően jött utánunk, hát egykett őre be a kocsiba, és elhúztunk onnan. Szóval igazi vadas erdő a gyulaji.
● „Terített asztal” lehet a vadászatra. De magának nehezen képzelek puskát a kezébe.
– Tényleg nem nekem való. Drága mulatság, és a természetem is más. A vadászatnak nem volt hagyománya a családunkban. Ez külön tudomány, amit tiszteletben tartok, de én másfelé orientálódtam. Horgászni viszont szeretek.
● Hol szokott?
– Ahol víz van, meg ahová épp eljutok. Többnyire Sárvár környékén, meg van egy jó kis tó Pécel határában, ahová az ismerősök néha meghívnak.
● Megfigyeltem, hogy a vérbeli pecások mindig „eeeekkora” halakat fognak.
– Én csak hobbihorgász vagyok, de azért voltak jó fogásaim. Csuka, ponty, de fogtam már halastóban afrikai harcsát is. Az nagyon vicces hal, mert tüdővel is tud lélegezni. Följön, vesz egy nagy slukkot és még birkózik vele az ember vagy fél órát, mire annyira elfárad, hogy ki lehet venni. Volt egy emlékezetes történetem is. Nagy fogást éreztem, szabályosan rángatott , elkezdtem fárasztani, majd percek múltán kiderült, hogy egy fűzfába akadtam. Kicsi volt a tó, akkorát suhintott am, hogy átdobtam a túloldalra, és a fa tetején kötött ki a horog. Akkoriban még nagyon kezdő voltam, azóta már rendesebb halak akadnak horogra.
● El is tudja készíteni a zsákmányt?
– Igen, én is, a feleségem is, szeretünk főzni. De azért ez időigényes hobbi. És ha már ott a kert, akkor választani kell, hogy ott hagyom a gyomot, és elmegyek horgászni, vagy rendbe teszem a kertet. Általában az utóbbi nyer. Vannak gyümölcsfáink, bokraink, és tavasztól őszig megtermelünk mindent, ami a családnak szükséges, a krumplitól a hagymáig.
● A sors iróniája, hogy szülőhelyéről, Hajdúnánásról fiatalon elment, mert nem akarta a „földet túrni”, most meg önként és dalolva teszi azt Gyulajon.
– Sokat jártunk apámmal a szőlőbe dolgozni, akkor nem rajongtam érte, de azért benne marad az emberben a föld, a növények szeretete, meg a kezében a mozdulatok. Aztán eljön az az életkor, mikor már újra értékelni tudja mindezt. Nekem az is csoda, hogy a fölbe letesz az ember egy szem borsót és lesz belőle tíz. Minden tavasszal elámulok, hogy amit elültetünk, azt többszörösen meghálálja a föld. Érdekes az is, hogy a kert mennyire a természet része. Pár éve vetett em bele csemegekukoricát. Egyik hajnalban kisétáltunk, és gyönyörű fácáncsapatot láttunk fölrebbenni a kukoricásból, 17-ig tudtam számolni őket. Pesten is kertes házban lakunk, Cinkotán. Ott meg sünök tanyáznak. Csöndes nyárestén figyeltem, ahogy fölmászott a teraszra és beleevett a kutya tálkájába. Aztán elballagott . Ezt jó párszor előadta, az se zavarta, hogy ott vagyok tőle pár lépésre.
● Milyen kutyája van?
– Vizsla. Bodzának hívják.
● Igazi erdésznek, vadásznak való kutya!
– Mégse tudtuk levizsgáztatni, mert undorodik a szőrtől. Nem hozza vissza a nyulat, a fácánt, ilyesmit nem vesz a szájába. Így jártunk vele – mondja Csuja Imre olyan nevetéssel, amiről egyből eszembe jut minden jópofa csibészfigurája. Kicsit röstellem is magam.
● Nem bánja, hogy a közönségnek Csoki lett az Üvegtigrisből? Esetleg Al Bundy, vagy Torrente?
– Megtalálnak a vígjátéki alakok, ez nem baj, mert a film népszerűsítő hatalmával nem lehet versenyezni. Szerencsére a színház kompenzál komoly szerepekkel. Jól esett, mikor piros lámpánál egyszer átszólt valaki, hogy tetszett a Novecento. Én is szerett em azt a monodrámát. Az a jó a színészetben, hogy sokszínű.
● Mint az erdő?
– Mint az erdő, kivált kora ősszel. Az varázslatos! Nem véletlen, hogy annyi festőt megihlet. Bár a gyerekek felnőttek – a fiunk egyetemista, a lányunk a két pici unokánkkal babázik–, még ma is szeretünk kirándulni a feleségemmel, el-elmegyünk szép, megnyugtató helyekre. A Mátrába, a Bükkbe, a soproni erdőkbe.
