A hazai állatvilágban csúcsragadozónak számítanak a nagytestű sasok, azaz a szirti, a réti és a parlagi sas. Ezek a fajok más-más életteret népesítenek be, s zsákmányolási módjuk, valamint a prédafajok, illetve azok aránya is különböző.
Nagy tojó, kis hím
Abban viszont megegyeznek, hogy a tojók lényegesen nagyobbak a hímeknél. Ez azért alakult így az evolúció során, hogy az erősebb, de nehezebben mozgó tojó nagyobb, míg a kisebb, de gyors irányváltoztatásra képes hím más-más korú és nagyságú állatokat zsákmányolhasson egyazon területen. De olykor párban is vadásznak: különösen a parlagi sasnál figyelhető meg, hogy a tojó felriasztja a zsákmányállatot, a párja pedig villámgyorsan megragadja. Ínséges időkben a két madárnak együtt nagyobb az esélye a túlélésre is.
A tojók erősebbek is a hímeknél, ezért azok foglalnak territóriumot. Majd az odacsalogatott hímekből is a tojók választanak. Arra törekszenek, hogy párjuk illeszkedjen az adott területen élő táplálékhoz. Azaz például, ahol sok mezei nyúl él, valószínűbb, hogy a tojó egy nagyobb testű hímet választ. A kisebb állatokban bővelkedő területen viszont nyilván egy kecsesebb „legénynek fogad örök hűséget”. A megfigyelések szerint ugyanis ezek a madarak hosszú ideig, akár életük végéig is kitartanak párjuk mellett.
Számuk újra nő
A sasok a táplálékpiramis csúcsán helyezkednek el, így általában a populációjukban mutatkozik legelőször a környezeti ártalmak okozta prédaállat-csökkenés, illetve az élőhelypusztulás hatása. Így nem véletlen, hogy az 1970-80-as években soha nem látott mélypontra zuhant a ragadozó madarak száma hazánkban. Ám a hathatós madárvédelemnek, a méreggel való dúvadirtás betiltásának és a környezetkímélő mezőgazdaságnak köszönhetően a 90-es évek elejétől e sasok állománya is szépen gyarapszik. Sokat segített a természetközeli erdőgazdálkodás terjedése is, hiszen e fajok a ragadozó emlősök által nem megközelíthető sziklák mellett, általában a magas fák szétterülő lombkoronájában szeretnek fészkelni. Ilyen különleges fák viszont az érintetlen természetben is csak ritkán alakulnak ki.
Óriásfészkek a magasban
Fontos, hogy a fa lombozata kellően szétterüljön, hiszen a nagytestű, mintegy 2 méter szárnyfesztávolságú madarak le-, illetve felszállásához jelentős akadálymentes térre van szükség. A fészeknek helyet adó fáknak erősnek, egészségesnek kell lenniük, mert a sasok akár hosszú évtizedeken keresztül is használhatják „lakásaikat”, s ez idő alatt évről évre újabb és újabb gallyakat építenek bele. Így hatalmas, olykor fél tonnánál is súlyosabb (egy fél személygépkocsi tömegének megfelelő), s több méter magasságot is elérő fészkek alakulhatnak ki.
Fotók: Nényei Borbála