A pesti nagy karácsonyi kézműves vásáron nem sikerült találkoznunk, mert oda csak a munkái jutottak el, készítőjük otthon maradt két kicsi fiával. Irány tehát Nógrád megye, a Szendehely közeli tanya. Komondorkölyök, mudi, macskák, tyúkok, ludak, és egy szelíd őzsuta fogad a dombtetőn az épület körül. A fákon fonott madáretetők, rajtuk seregnyi kismadár. Szemben a szokolyai hegyek. Előkerülnek a házigazdák is, Kata és férje, Dénes a műhelybe vezetnek. Van ott látnivaló bőven: félig font, készülő tárgyak, gazdára váró csokorba kötött friss munkák, és mint aff éle jó cégér, saját használatú kosarak, ládák, dobozok. Vesszőnyalábok mindenfelé. Kata kezébe kapja a félkész madárházat, és míg magyarázza a fonás rejtelmeit, s beavat élett örténetébe, táncolnak ujjai alatt a rugalmas fűzfavesszők.
Érettségi után kézműves szakiskolát végzett , ahonnan nemcsak alapos gyakorlati tudással, de kíváncsi kísérletező kedvvel lépett ki. Szeretett volna öreg mesterektől is tanulni, de azok nem szívesen adták át fortélyaikat. Így hát saját utakat keresett. Nevetve meséli, hogy első megrendelését épp abban a jónevű szegedi cukrászdában kapta, ahová mosogatni jelentkezett . A tulajdonos inkább pogácsás kosárkákat kért tőle, amiket a mai napig használ.
A munkában egykett őre társat is kapott férje személyében. Dénes elleste tőle a fogásokat, és ma már a keze alá dolgozik. Szép, arányos, biztos alapokat készít. „3-3 karó kereszt alakban, ezt körkörös fonással szétnyitogatjuk napsugarasan. Váltva hol vékonnyal, hol vastaggal toldjuk a kifonó szálat, hogy a végén egyenletes, ritmusos aljat kapjunk” – mutatja és magyarázza gyakorlottan a népművészet ifjú mestere, aki csoportokat is tanít a helyi művelődési házban. „Ha megvan a kerek alj, kétannyi vesszőt válogatok, ahány karó áll kifelé, mindkét oldalára vesszőt szúrok be, és elhajtogatom a megfelelő elgondolás szerint. Attól függ, milyen típusú kosár lesz. A stílus is meghatározó.” Büszke rá, hogy a kosarai megismerhetők. Sok hajló fülű kosarat készít, csinos japánszemmel zárja a fonást, és nem csak hagyományos berakott mintákat használ, de váltogatja a technikákat, és más országok mintáit is gyűjti, fonja. Mégis az alapanyag megválasztása a legjellemzőbb a „Kata-kosarakra”. Amerikai fűzfavesszőből, más néven telepített kosárfonóvesszőből dolgozik, amit hántolatlan formában használ. Ezt hívja a paraszti nyelv zöldveszszőnek. És ha idáig tudták követni, most jön a huncutság! Magam is csodálkozva kérdeztem, hogy akkor a kosarak mitől pompáznak oly sok árnyalatban. Az egyik sor sötétbordó, a másik rókavörös, akad barna és fakószínű, és van valóban mélyzöld. Házigazdám megint nevet, és türelmesen sorolja: a friss vessző töve zöld, ám följebb, ahol a nap kiszívja, vörösesre vált. Az a nyersanyag pedig, amit ők használnak, némi kezelésen esik át, ugyanis egy álló napig vízben főzik. Ett ől kapja a jellegzetes szép, „hamvas szilva” színt. Kata ezt a módszert egy idős tiszaalpári nénitől tanulta, akitől régen a vesszőket vette, és akiről tanulmányt is írt. Marika néni férje kosárfonó volt, és így készítette elő a fonnivalót. Ezzel fölöslegessé válik felhasználás előtt az áztatás, amivel csínján kell bánni, mert ront az anyag minőségén, gombássá, nyálkássá teheti a vesszőt. Ráadásul így természetes módon festődnek a szálak érdekes, különleges árnyalatúra.
„Mikor a szakmát tanultam, világos, lehántolt vesszőkkel dolgoztunk. Könnyebben kezelhető, és az számított minőségi anyagnak. Ez a zöld közönséges paraszti vessző volt. Elment a bácsi télen a patakpartra, levágta a vesszőt, megfonta, abból lett terménytároló, tyúkborító, parasztgaraboly. A ház körüli munkákhoz ezt használták. A divatos úri módi a világos volt. Nem is kellettek az én rusztikus, sötétebb kosaraim a környékbelieknek. Ám mikor fölkerültem Pestre, már az első kézműves vásárokon nagy sikert aratt ak. A pesti népnek épp ez volt az újdonság, különlegesség.”
Ma már ez sem kuriózum, természetes, hogy ilyet is használnak. Pedig keményebb, nehezebben hajlítható, több és koszosabb vele a munka. „De ma már a barátom”– állítja a mester. Készít is belőle mindenfélét, legyen az klasszikus bevásárlókosár, rögzíthető biciklis kosár, leszúrható gombászkosár, kandallókosár, csepp alakú, vagy pagodaszerű madárház, termetes kuglibábforma diószárító. Ha úgy kérik, méretre fonja kenyérsütéshez a szakajtót, vagy elkészíti vesszőből a kerítést. Ahány megrendelő, annyi elképzelés. „Szeretek kísérletezni. Hagyományos anyagból dolgozom, és kiveszem a hagyományos formákból, ami tetszik, de a saját világomat próbálom megvalósítani. Csináltam a kisfiaimnak sisakot, pajzsot, kerekes kocsit, játékkuckót. Magunknak széket, mustszűrőt, óriási kerek aszalókosarat, ami gyönyörű a falon, aztán csak leveszem, és abban száradnak a gyógynövényeim. A barátnőm kertjébe, az íves-csigás kovácsoltvas állványokhoz tarisznyakosár-virágtartót kombináltam.”
És, ha azt hinnénk, hogy ez már maga a fából vaskarika – tévedünk! Kata előhoz egy tarisznyakosarat, kirázza belőle tartalmát: a gyerekek sapkáit, és bemutatja, mitől tarisznya egy kosár. Ujjnyi vastag ezüstjuhar-bot meghajlítva, ívben átkötve és kifonva. Kicsit csónakszerű, lapos, valóban tarisznyára emlékeztet. „Hagyományos őrségi forma, egy 1969-es könyvben látt am meg. Kipróbáltam, de már az én technikámmal. Jellegzetes darabom lett .”
Ha a muzsikusok ismerik az örömzenét, a kézműveseknél is létezik efféle. Látom Horváth Kata arcán, ahogy fon. Mondja, a gimiben tanulta, hogy Platón filozófi ája szerint az a jó, ami valamire alkalmas. „Én is mindig igyekeztem olyan dolgokat készíteni, amik használhatók valamire. Legjobb példa erre a kosár, mert abba mindig tudsz valamit pakolni.” És mi a helyzet azokkal a mesebeli manókkal, madarakkal, szárnyas lényekkel, amiket Bubutimár Éva iparművész tüneményes kerámiafejeihez készített ? – kérdezem. „Formai kihívás” – válaszolja. „Éva a barátnőm, szeretem a munkáit, és szívesen fontam testet a fejekhez. Kiállításon mutatt uk be őket, aztán elkerültek új gazdáikhoz. De ma is látható például a szendehelyi Művészeti Házban egy 2,5 m hosszú fonott hajótestem, fölakasztva lámpának.” Majd elgondolkodva hozzáteszi: „Nagy művészi kincs nekem a kosárfonás, ez már nem fog elveszni. Belém gyökerezett . Amúgy is fatípusú ember vagyok, aki mélyen gyökerezik.”
