Pasaréti kertes otthonában kerestem fel, amelynek természetes növény- és állatvilága az interneten böngészőknek már ismerős lehet, hiszen Jankovics Marcell hangulatos írások sorában mutatta be környezetét. A házat dús vadszőlő borítja, bokrok és nagy fák övezik, amiknek ültetéséből madarak, mókusok és a házigazda egyaránt kivette részét.
● A fa mitológiája című kötetéből is kiviláglik, hogy az egész földkerekségen ősidők óta nagyra becsüli, megszemélyesíti az ember a fát. Miből ered ez a kultikus tisztelet?
– A fa sok jelentést hordoz, gazdag a szimbolikája. A természetben élő fák azért voltak az ember számára példaértékűek, mert sokkal hosszabb ideig élnek, mint az ember, majdnem halhatatlannak tűnnek. Egy kaliforniai szálkásfenyő ötezer évig is elél, a nálunk is őshonos tiszafa élettartama kétezer évre becsülhető. Óriássá nőhetnek. A kaliforniai mamutfenyő a száz métert is meghaladja, a legmagasabb közép-európai fa, a jegenyefenyő jó, ha ötven-hatvan méterre nő, de egy húszemeletes házat még így is lepipál. A fák hatalmas termetükkel, sziklát repesztő életerejükkel, a lombozatuk évenkénti megújulásával, vagy éppen örökzöld mivoltukkal magát az időnek ellenszegülő Életet testesített ék meg. A nagy fák ágai az égbe nyúlnak, gyökerei viszont a földbe kapaszkodnak, ezért a hiedelmek szerint a fa az ég és a föld között, a halhatatlanok és a halandók között teremt kapcsolatot.
● A modern társadalmakból talán kikopott ez a szemlélet, de egy-egy tekintélyes öreg fát még ma is megcsodálunk.
– Nem véletlen, hogy Magyarországon is mindmáig számon tartanak néhány több száz éves fát. Ezek valóban lenyűgözőek. A másik nagy érdeme a fának, hogy kezdettől fogva védelmet, táplálékot nyújt embernek, állatnak. Különösen a terebélyes, öreg fák adnak mindenféle élőlénynek megélhetést: nemcsak rovarok, hüllők, de madarak és négylábúak sokasága is élelmet és otthont talál rajtuk. Természetfilmekben néha látni, milyen elképesztően gazdag élet zajlik e fákon.
● Még bennszülött embertörzsek is élnek fákon, lombkoronába épített kunyhóban, bár jellemzőbb, hogy ma már inkább nyersanyagként tekint az „iparosodott ” ember a fára.
– A nagy birodalmak területén már az ókorban kipusztultak az erdők. És a döbbenetes mértékű fairtás még most is folyik, pedig ma már pontosan tudjuk, amit elődeink nem: hogy az élő erdők nélkül elvész az ember is, hiszen a fákkal lélegzik a Föld. Ráadásul olyan kontinenseken irtják a fákat, ahol az erdő még igazán fontos. Káros hatását viszont itt is érezni, mert a Föld onnan kapja az oxigént. Nagyon időszerű kérdés ez! Állandóan napirenden kell tartani, és erősíteni kell a természethez való érzelmi kötődést, az élő természetet felemésztő pénzsóvár gazemberekkel szemben.
● Munkáiban rendre visszaköszön a stilizált famotívum. A saját életében milyen szerepet kap az erdő?
– Egyszerű erdőkedvelő vagyok, gombászom. Vannak kedvenc lelőhelyeim. Minden gombának megvan a maga erdeje, környezete, időszaka. Tudom, hová kell indulni vörös nyárfatinóruért, hová rókagombáért, hová vargányáért.
● Hová?
– Ez titok! – vágja rá nevetve. – Vérbeli gombász nem árulja el a rejtekhelyeket, nehogy túl sokan megszállják. De jobbára a Börzsönybe, Budakeszire, Visegrádra járok. Az igazi persze a Mátra volna, vagy még inkább Zala, ahol aszályosabb években is terem gomba, a nedves, szubalpikus klímának köszönhetően, de én egy órai járásnál nem megyek messzebbre. Tavaly nyáron Erdélybe utaztam, mert ott is vetített ék Az ember tragédiája című filmemet. Vendéglátóm Lakatos Mihály, a sepsiszentgyörgyi Magyar Intézet vezetője vitt autóval ide-oda. Csak ámultam, hogy az országút mentén a ködben álltak emberek és hatalmas vargányákat mutogatt ak. Megőrülök! – mondtam sóvárogva. Hát vegyél! – biztatott. De hát én nem venni akarok, a gombát azt találni kell, abban épp az a jó! Persze azért vacsorára gombás ételt kaptunk.
● Mióta vonzódik az erdőkhöz?
– Gyerekkoromban városi bérházban laktam, aztán kitelepítéskor falura kerültünk, Öcsödre, ami nem fás világ. Csak az út menti jegenyékre, eperfákra és gömbakácok sorára emlékszem a poros utcákon, meg egy-egy gyümölcsfára az udvarokon. Apám, akit az ötvenes években bebörtönöztek, kevés időt tölthetett a családdal, de nagyon korai emlékképem, hogy egyszer egy révfülöpi nyaraláson a nyakába vett , és elvitt kirándulni. Megmutatott nekem mindenféle erdei csodát: rézsiklót, szarvasbogarat, kökényt. Ez volt az életemben a beköszöntő a természethez.
● Egy régebbi beszélgetésben említette az életfáját is.
– Budán voltam kisdiák, a Moszkva tér közelében. Ahol a villamos befordul, a suvadásban állt egy szikla, amiből fiatal jegenyecsemete nőtt ki. Ezt is apám mutatt a meg nekem. Nem hallott am akkor még szimbolikus kapcsolatról, de eldöntöttem, hogy az az én saját fám, és attól kezdve mindig megnéztem. Idők során mindkett en felnőttünk. 1981-ben balszerencsés szakmai évem volt, és elvesztettem édesanyámat. Mintha csak érezné a bánatomat, akkor száradt ki a jegenye. Később észrevettem, hogy kivágott tövénél csörgőfa hajtások törnek elő. Csörgőfák, amelyek éppen itt, a házunk előtt, az utcánkban is élnek. Így üzent nekem a fám.
● Grafikus, festő szemmel mi ragadja meg a fákban?
– A törzsük rajzolata. Mindig izgatott , hogy lehet ábrázolni akvarellel a bükk simogatásra hívó finom kérgét, az akác hálózatos karakterét, a tölgyfakéreg parafás szerkezetét. Időt szánok rá, hogy megtapasztaljam a természetben a fák felépítését, textúráját, és ebből születnek az illusztrációk. Van néhány „látványerdőm” is. A visegrádi tölgyest nemcsak a gombái miatt szeretem, de a nagy tisztásnál a panoráma csupa vadregény, felébreszti az ember képzeletét. A Tatabánya felé vezető úton pedig, ahol már hullámzó az M1-es, szintén érdekes a táj. Olyan, mint télen a vaddisznó, vagy a medve bundája: az egyes fák, ágak a sörtéknek felelnek meg. Akkor is szép, mikor már nem zöld, hanem minden csak barna. Boldogan nézném órákon át.
● Animációs filmjei, könyvei is jellegzetes látásmódjából fakadnak, a beleérző képességből, amivel távoli ismereteket úgy kapcsol össze, hogy abból valami új születik.
– Nemrég felkértek, hogy tartsak a Szépművészeti Múzeumban rendhagyó, esti tárlatvezetést. Egyetlen képet választott am ki, a firenzei születésű, madridi alkotó, Vicente Carducho Szent Ferenc látomása című festményét. Háromnegyed órát meséltem arról, miért lebeg a Szűz Mária, karján a kis Jézussal, mandorlában a tölgyfán. Érdekes dolog az öszszefüggéseket föltárni. Most éppen egy jeles fáról: a magyar címer kettős keresztjéről írok. Számos adatáról tudunk, engem főleg az érdekel, hogy miközben Európa-szerte ismerték, miért épp nálunk vert gyökeret ez a jelkép, miért egyedül nekünk vált ilyen fontossá. A kultusza évezredet átível, hiszen a világfa, életfa szimbolika már a honfoglalás kori művészetünkben is intenzíven jelen volt, s idővel összekapcsolódott az egyházi jelentéssel.
