A 100-10 kh közöttieket törvényhatósági (városi, községi) tulajdonba/kezelésbe adták, míg az az alattiak megmaradtak magánerdőknek. Szintén államosították a már kijelölt, de még be nem erdősített, közérdekű erdőtelepítésre kijelölt területeket. A végrehajtást az erdőfelügyelőségek tisztviselői végezték, akiknek az erdőket rendszerint a volt uradalmak erdészei adták át. Őket egyelőre megtartották a szolgálatban, igaz, közülük került ki az 1946. évi „B-listázásokat” elszenvedők, az elbocsátottak zöme.
Állami részvénytársaság
Az átvett erdőkben folyó gazdálkodásra létrehozták a Magyar Állami Erdők Rt.-t (MÁLLERD), amely 1946-tól tulajdonképpen egyszemélyes, állami részvénytársaságként működött. A legfontosabb cél az ország újjáépítéséhez szükséges faanyag megtermelése volt. Ennek érdekében 1945‒47-ben 9 millió m3 fát termeltek ki, amely jóval meghaladta a hazai erdők időarányos fatermését.
Külön gondot okozott a nagy városok, főleg Budapest faellátása. A tűzifaigények kielégítésére nemcsak az út menti, hanem például kastélyparkok, sőt – a mai fogalmaink szerinti – botanikus kertek fáit is kitermelték. Ehhez az erdészek kénytelenek voltak segédkezet nyújtani, hiszen a fa ténylegesen is „stratégiai” cikknek számított.
Telepíteni, takarékoskodni
A földreform során kisajátított erdők birtokosait a magyar állam általában egyévi fatérfogattal, illetve annak értékével kártalanított a. Ez azonban a gyakorlatban nem, illetve alig valósult meg. A tulajdonosok ezen kártalanítását ugyanis már 1946-ban felfüggesztették, illetve a java részt nyugatra menekülteket nem is érintette. A kitermelési jogot többnyire a haláltáborokból hazakerült fakereskedők kapták meg, akiktől a fát az állam felvásárolta.
1945-ben a magyarországi erdők mintegy háromnegyede (72%) került állami tulajdonba. A következő évben országos – bár többnyire csak megközelítő adatokat tartalmazó – erdőleltárt készített ek. A leltár adatait ugyan nem tették közzé – például a küszöbön álló békeszerződés miatt sem –, de a Barlai Ervin által kidolgozott „erdőgazdaságpolitikai irányelvekben” a legmesszebbmenőkig figyelembe vették. Az új, az állami erdőtulajdon mellett megvalósítandó gazdálkodási célokat a következőkben foglalták össze: az állami erdőtulajdon biztosítja a központi, minden erdőre kiterjedő tervezést; növelni kell a meglévő erdők fatermő képességét a gyorsan növő fafajokkal és az erdők átalakításával; új erdőket kell telepíteni; a megtermelt fával pedig takarékoskodni kell, ami a fa minél teljesebb körű ipari felhasználását is magába foglalja.
Nem volt mindenki elégedett
Az erdészett udomány azon törekvése, hogy az erdők lehetőleg egységes, állami tulajdonba kerüljenek, 1945–46-ban tehát célba ért. Ugyanakkor nem feledkezhetünk el a földosztás-államosítás negatív kísérőjelenségeiről sem. Több hegyvidéki településen például nem volt elegendő kiosztható mezőgazdasági művelésű föld. A jogosultak ezért erdőt kaptak, amit aztán – hasonlóan a jobbágyfelszabadítás utáni időszakhoz – letaroltak. Sőt, az Északi-hegyvidéken a föld(erdő)osztással elégedetlen lakosok még erdőgyújtogatásra is vetemedtek, amely szintén a 19. század közepi viszonyokat idézi. A „proletárerdővel” azonban sok községben új erdőbirtokosságok alakultak, amellyel a korábbi társulatok „színesedtek”.
Az 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés hazánkat az első világháború utáni helyzetnél is nehezebb állapotba hozta. A területelcsatolások (az 1938 óta visszaszerzett országrészek, és a Pozsonyi-hídfő) mellett Magyarországot jelentős jóvátételre kötelezte, ehhez járult a szovjet megszállás fennmaradása. S mindez előrevetített e a politikai változások irányát is, amiből az erdészek, az erdőgazdaság sem maradhatott ki.