Lapszemle

Az erdő tanításai

Sokoldalú, színes személyiség, akit már megelőzött a híre. Sokan furcsa szerzetnek tartják, aki erdészből vedlett borásszá, s a szőlészetet az anyatejjel magába szívva vált az erdők szerelmesévé. Aki csillagport hint a hordóiba, hogy tündéreket idézzen meg a pince mélyén, majd halk szóval kicsalja őket a fák közé. Sokak szerint erdészek közt a legjobb borász, borászok közt a legjobb erdész. Nem véletlenül választották Kaló Imrét, az Egererdő Zrt. munkatársát 2011-ben a Borászok Borászává.

Amikor kérdezem, hogy mi volt előbb az életében, a szőlő, vagy az erdő, gyorsan rávágja: egy szomolyainak mindkett ő a vérében van, mindkett ő a természetes közege. Szomolyai szülött , aki a cseresznyésben, a szőlőben, az erdőben nőtt fel. A csúzli – a paritt ya, a gumipuska – volt a legfontosabb játékszerük. A vargányának is ezer neve volt, náluk tinóru, odébb medvegomba, másutt hirip. A játszóteret maga a falu és annak a határa jelentett e.

Nem vagyunk fészekhagyók

Kaló Imre gyerekkora óta vonzódik az erdőhöz, ebben szerepet játszhatott az is, hogy nagyapjának testvére erdészként szolgált. A mai napig szeret gombászni, s szeret mindent, ami a természett el kapcsolatos. Ha nincsen az erdő, biztos másként nyúl a szőlőhöz és a borhoz is, vallja. Az erdő tanított a meg a természet egyszerű és mégis mély valóságára, hogy az ember csak egy kicsiny része a természetnek, amit azért kaptunk, hogy a környezetünket oly állapotban tartsuk, amiből az utánunk következő nemzedék is élni tud. Bár szavai hétköznapi történetekről szólnak, mégis súlyuk van. Egerben erdészeti szakközépiskolába járt, majd frissen végzett , 18 éves fi atalemberként végezte a fakitermelők között a hosztolást – a választékolást –, amikor ledöntik a fát, behúzzák a rakodóra, hogy ott , vagy akár a tő mellett kacorral bejelöljék, hol kell elvágnia a munkásnak. Ózdon volt az első munkahelye, s Ózd volt a színtere a természett el való mélyebb ismerkedésnek is. Az erdőn túl a vadászat is érdekelte, de mindig csak mellékszereplője maradt az életének.

„A családban megtanított ak arra, hogy ha nem tudunk segíteni, legalább ne ártsunk, s ha kimondunk egy szót, annak cselekvési üzenete van, tehát úgy kell élni, ahogyan beszélünk”– emlékszik vissza. Azt is hangsúlyozza, hogy elsődlegesen a magyar közösség mindenkori szolgájának érzi magát, majd János evangéliumából idéz: „Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket.” A gyerekmunka szerinte nem úgy értelmezhető, hogy kizsigerelik a fi atalt, hanem azáltal játszva tanul. A csikó is csak akkor válik szekérhúzóvá, ha a kocsi mögé kötik. „Az erdő megtanított arra, hogy az ember nem fészekhagyó élőlény”– magyarázza Kaló Imre. Nem is fácáncsibe, vagy kiskacsa, amelyik kibújik a tojásból, és uzsgyi… Kell két évtized, mire a szülői környezetben mindenki megismeri, melyek az életének teendői. Tehát a család az, ahol az élet alapjainak tudása megszerezhető.

Tisztelet és alázat

Selmeci hagyományokon fölnőtt erdőmérnököktől tanulhatt a a szakmát, s az iskola után is meghatározó személyek mellett – vagy örökébe lépve – gyakorolhatt a azt. „Az erdészszakmában az a legcsodálatosabb, hogy nagyon sok életet értő emberrel találkozhatunk” – vallja. Akik kint dolgoznak az erdőben, még őrzik azt az életérzést, amiben tisztelet és alázat van a megéltek s embertársaik iránt. Ez megmutatkozik a cselekedetükben, a beszédükben, egész viselkedésükben. Az erdő ebben is nyújt útmutatást. Az erdész egyszerre magányos, ugyanakkor szerves része a természetes világnak. „Csak látszatra magányos”– nyugtat meg, hiszen megkapja azt a csendet, amely a mindennapi gondolkodásra ösztönzi.

Sokszínű életközösség

Minden mélyen érinti, ami az erdővel kapcsolatos, főleg ahogyan korosodik, mondja. Már az is jóleső érzéssel tölti el, ha látja az örömöt a családtagok szemében, ahogyan kiteszi az erdőben gyűjtött gombát az asztalra. Mostanában feltérképezi, hol voltak a település körül a mára zömmel beerdősült gyümölcsösök. Az eredmény fájdalmas: a gyerekkorában művelt és gyümölcstermő domboknak ma alig egy százalékát hasznosítják. Helyett e siskanád tippan, csipkebokor, akácos „díszlik”, s köztük ott száradnak a régen oly híres szomolyai cseresznyefák. Pedig virágzáskor milyen csodálatos látványt nyújtott a falu, a dombtetőről fehéren habzó tenger! De a mai térképeken a település határában lévő régi szőlők felének sem lelni helyét. Miközben siratja a régi gazdálkodókat, szavai tele vannak életigenléssel.

Az erdész szerint úgy kerek az erdő rendje, ha sokféle korú fa van benne, a legfi atalabbtól a legidősebbig. A Bükk hegység déli vonulata tele van vadgyümölcsökkel – vadcseresznya, vadkörte, berkenye, galagonya, som –, amelyek az élet bőségét üzenik. S benne élnek a vadfajok, amelyeknek ez az ott honuk, még akkor is, ha ezt nem mindig veszik fi – gyelembe. A Bükk az ember által már majdnem elfelejtett sokszínű életközösség, amely évszázadokkal ezelőtt is menedéket adott az ott élőknek. Át lehet gázolni rajta terepjárókkal, munkagépekkel, mégis megmarad.

Viniczai Sándor