Egyik oldalról, az utolsó békeév (1938) 12,7%-os erdősültsége 1941-re 20,2%-ra nőtt . Köszönhetően a háborús viszonyoknak, az évi erdőtelepítés üteme is gyorsult, 1941-ben elérte a 8,5 ezer hektárt. A fenyőerdők részaránya 22% volt, a legfejlett ebb üzemnek számító kincstári (állami) erdők területe pedig 15%-ra növekedett . Az utóbbi két adat elsősorban Kárpátalja visszakerülésével alakult ilyen kedvezően.
A kortársak ennek ellenére hangsúlyozták: „Ne áltassuk magunkat azzal, hogy amennyi erdőt a négyszeri országgyarapítással visszakaptunk, örök időkre levett e a gondot a vállunkról.”
Nem, mert az 1935. évi erdőtörvény erdőtelepítésre vonatkozó rendelkezései továbbra is érvényben voltak. Sőt, miként arra az erdőstatisztikai adatok rávilágított ak, fenyőből még mindig nem tudták az ország szükségletét kielégíteni. Pedig a keleti megyékben nagy államerdészeti beruházásokba kezdtek. A Sopronban megnövelt hallgatói létszám mellett frissen végzett erdőmérnököket tömegesen irányított ák Kárpátaljára, miközben az ott ani ruszin, többnyire erdőmunkából élő lakosság felemelése érdekében is sok (politikai és gazdasági) intézkedést hoztak.
A fahiány különösen 1940-ben volt nyomasztó. Az Országos Erdészeti Egyesület a faellátási gondok enyhítésére kormánybiztos kiküldését kérte. S a gondok az egyesületi életet is megzavarták; a visszatért Felvidékre, Kassára tervezett vándorgyűlés elmaradt. Helyett e 1940-ben Budapesten három – köztük két rendkívüli – közgyűlést is tartott ak. Észak-Erdély fenyvesei sokkal rosszabb állapotban kerültek vissza az anyaországhoz, mint amilyenben az I. világháború előtt voltak. 
Ez is magyarázta a fahiányt, amelyben jelentős szerepe volt az észak-erdélyi vasúti összeköttetés hiányának is. Erdélyben ráadásul birtokjogi problémákat kellett rendezni, mivel a román államhatalom a közbirtokosságok erdőterületét nemcsak csökkentett e, hanem részben államosított a. A volt (magyar) főúri birtokok viszszaszolgáltatása is megindult, és ez természetesen hátráltatt a az erdészeti célok megvalósítását.
A főúri birtokok közül a Délvidéken Bellyét, az Albert főhercegi uradalmat említsük meg. Ott lehetőségként merült fel, hogy a Duna-ártéren erdészeti-vadászati célú természetvédelmi területet, netalán nemzeti parkot alakítsanak ki. Az „urambátyám”-világban ez az elgondolás mégis eredménytelen maradt.
Az erdészet fejlesztésére tett lépésekre, sokszor kényszerű intézkedésekre azonban – és a másik oldalon ezt is kell látnunk – mind jobban rányomta bélyegét a háborús nehézség. 
Már 1938-ban bevezették az „Erdőkönyveket”, amelyek arra szolgáltak, hogy minden erdőbirtokos fakitermelését központilag tartsák szemmel. 1944-ben a közeledő front egyre több rendkívüli fahasználati kérelmet indokolt, s az erdőfelügyelőségek a birtokoknak akár a kétévi növedék egyszerre történő letermelését is engedélyezték. Az 1944 őszétől hadszíntérré váló ország földművelésügyi igazgatása előbb Győrbe menekült, majd (részben) Németországba. A helyi, megyei, járási erdőfelügyelet sem maradt a helyén, de ha ott maradt, akkor sem tudta – főleg, hogy a szolgálati fegyvereket le kellett adni – megakadályozni a front, az összecsapások erdőrombolását, illetve a hadtápvonalak óriási faanyagigényét szolgáló fakitermelést. Amikor arról olvasunk, hogy a II. világháborúban hazánk nemzeti vagyonának csaknem fele elpusztult, gondoljunk a kitermelt és a lábon álló fákban esett kárra, netalán a szinte teljesen tönkrement erdei utakra, vasutakra, üzemekre.
