Irodájában különös emléktárgyak gyűjteménye jelzi pályafutását: fotók, szobrok, repülős sisak és légcsavar, űrhajómakett és tablók között beszélgetünk. Megtudom, Farkas Bertalan ideje máig katonás rend szerint beosztva, ám egykettőre az is kiderül, szabad óráit sporttal, vadászattal, horgászattal tölti szívesen.
● Gyulaházáról az embernek sokáig csak egy régi film, az Othello Gyulaházán című vígjáték jutott eszébe. Hogyan került ebből a kis eldugott, szabolcsi faluból éteri magasságokba?
– A filmnek valójában nincs köze a településhez, pusztán a vidéki helyszínt sugallja a cím. Jómagam meg, mint oly sok kissrác, focista szerettem volna lenni. A kisvárdai gimnáziumban a padtársam ötlete volt, hogy jelentkezzünk vadászpilótának. Jó kalandnak ígérkezett, mehettünk Nyíregyházára, a reptérre, meg Kecskemétre, orvosi vizsgálatra, lógtunk a suliból. Végül bekerültem a szolnoki Kilián repülőműszaki főiskolára. Emlékszem, korábban a falunkban volt egy vadászpilóta, és amikor hazajött egyenruhában, pilótaszerelésben, mindannyian körbecsodáltuk. Aztán mikor már főiskolásként mentem haza, az én egyenruhámat is nézegették, felpróbálták a fiúk, fényképezkedtek benne. Nagy dolog volt, pedig hol volt még akkor az űrhajó! Előbb elvégeztem Szovjetunióban is a repülőtiszti főiskolát, majd hat évig a pápai vadászrepülő-ezredben szolgáltam. ’77-ben pedig megkezdődött az Interkozmosz program űrhajós válogatása.
● Járatlan útra indult, a családja hogyan fogadta a jelentkezését?
– Édesanyám és feleségem már a pilótaságról is szerettek volna lebeszélni. Kérték, maradjak inkább mérnök a Földön. Mikor elmondtam otthon, mi előtt állunk, a feleségem odavitt a pici lányunk ágyához és azt mondta, hogy neki nem űrhajós és nem hős kell, hanem apa. Akkor még nekem is valószerűtlennek tűnt, hogy beválogatnak. Idővel rengeteg teszt és orvosi vizsgálat után ketten maradtunk Magyari Bélával. Két év kőkemény elméleti és fizikai tréninggel készítettek fel minket Csillagvárosban. 1980. május 26-án aztán eljött a nagy nap: tapasztalt kollégámmal, Valerij Kubaszovval kirepültünk a világűrbe a Szojuz–36 fedélzetén.
● A híradások az elvégzett tudományos munkákról szóltak. Ám azt elképzelni se tudjuk, milyen „űrpanoráma” fogadta. Egyáltalán, ott, akkor, a feladatok sűrűjében lehetett rá figyelni?
– Eleinte nemigen nézelődhettünk, többször kellett a hajtóműveket állítani, és fölemelkedni 350 km-re, hogy összekapcsolódjunk a Szaljut–6 űrállomással. Később az alvásidőből vett em el, mert olyan szép, annyira fantasztikus a látvány. Nem kell átnézni a szennyezett atmoszférán, hisz ott nincs semmi. Hihetetlenül tiszta színekben, árnyalatokban gazdagon ragyog minden égitest.
● Milyen a Föld? A Holdat látjuk, a csillagokban is gyönyörködünk, de a Földre onnan letekinteni, csak nagyon keveseknek adatik meg.
– Föl lehet ismerni a hegyláncokat, vizeket, sivatagokat. Magyarország a Kárpátok ölelésében jól azonosítható. Még a Balaton tükre is gyönyörűen csillog, ha rásüt a nap. Éjszaka remek tájékozódást adnak a fények. Az amerikai városok kivilágítva, az égtájak szerint jellegzetesen „négybe parcellázva”olyan markánsak, hogy még a városnegyedek is kivehetők. És még egy érdekesség: kozmikus sebességgel, a 28 000 km/órát meghaladva keringtünk, és földi fogalmaink szerinti egyetlen napon, tehát 24 óra alatt 16-szor látt unk napfelkeltét, naplementét.
● Akár a mesében a Kisherceg bolygóján.
– A súlytalanság is mesébe illő. Hozzá kell szokni, hogy minden lebeg. Alváshoz gumipántokkal odarögzítettem magam a plafonhoz, és furcsa volt arra ébredni, hogy hol egy csavarkulcs, hol egy fényképezőgép talál orrba. Elkaptam, behúztam magam mellé a hálózsákba, és aludtam tovább – nevet a bizarr emléken.
● A „közeli” földön milyen tájakat szeret? Lelkes vadász hírében áll. Merre szokott elindulni?
– Az országban szinte nincs olyan kis zug, ahol ne vadásztam volna. Távolabb is sokfelé jártam. Ausztria, Ukrajna, Erdély, Szerbia, Szibéria, Kuba – mindenütt más természet fogadott. Szeretek kimenni, az nekem megnyugvás, mikor találkozom az élővilággal, a csodálatos erdőkkel. Az évszakok varázslata, az ősz ezernyi színárnyalata mindig rabul ejt. Nem tartozom azok közé a vadászok közé, akik mindenáron lőni akarnak. Ha megyek, biztosra megyek, nem akarom megsebezni a vadat, és nem bóklászom utánuk. A hivatásos erdészek, vadászok, akik engem tanítottak, a természet szeretetét, a vad tiszteletét oltották belém. Sok tapasztalatot átadtak, hisz ahány hely, annyiféle ismeret. Nyilván egész más alföldön fácánra vadászni, mint vadonban medvére. Mert arra is hívtak, és remélem lesz is még rá alkalmam.
● Nincs igazi vadász emlékezetes történet, kedvenc trófea nélkül…
– Űrhajós barátokkal és vadásztársakkal voltunk együtt a Szovjetunióban. Mínusz 20 C-fok, méteres hó, egy felhőfoszlány se volt az égen. Gímszarvasra mentünk. Milyen az élet: egész nap senki se lőtt, csak én lőttem egyet. Lenyűgöző volt, ahogy felbukkant, és jött az a gyönyörű állat felém, hogy tessék, itt vagyok. A társaim örültek, megtapsoltak. Mondtam, hogy köszönöm, de ti ezt megszerveztétek. Dehogy szerveztük, – tiltakoztak – mi akartuk lelőni! Tényleg így sikerült. Hazahoztam a trófeát, azóta is nagy becsben tartom. Másik kedves emlékem itthoni. Patakparton üldögélve megláttam, ahogy jött a vaddisznó mama, mögötte a csíkos kisfiúk, kislányok. Aztán a tisztáson szerteszét gurultak a kismalacok, mint az óvodások. A mama röffentett egyet, akkor összeszaladtak, aztán kezdték elölről, ismerkedtek a környékkel. Jó fél órás játék volt. Letettem a puskát, tudtam, hogy én aznap nem lövök semmit. Csak néztem őket gyönyörködve, élvezett el.
● A munkájában is hangsúlyt kap a környezet megbecsülése, megóvása.
– Megszerveztem a Világűr a Föld jövőéért Alapítványt, amelyhez már 12 ország űrhajósai csatlakoztak. Az űrfelvételekkel időről időre állapotfelmérést lehet készíteni a Föld felületéről, és ezeket összehasonlítva előrejelzést tudunk adni a folyamatokról. A legfőbb szerepünket abban látom, hogy elmagyarázzuk, milyen szép a bolygónk, és mennyire kell vigyázni az életfeltétekre, amiket itt kaptunk. Sajnos a pénzvilág üzleti tevékenysége még mindig erősebb, mint a környezet védelme. Az élővilág ősidőktől fogva mindig átalakul, de ha az ember gátlástalanul beleavatkozik, akkor jóvátehetetlen pusztulást idézhet elő.
● Lesz a gyerekei közül, aki folytatja a hivatását?
– A két kis unokám, a hatéves Bence meg a négyéves Marci akar űrhajós lenni, és máris imádnak repülni – persze velem.
Sándor Mária
