A hazai erdészeti kutatás Trianont követően elsősorban az Alföld-fásítás kérdéseire összpontosított , de az erdőnevelési nehézségek megoldásában szintén figyelemre méltó eredményeket ért el. A két világháború közötti időszak meghatározó szakmai fórumának a soproni főiskola számított, neves professzora, Roth Gyula 1932-ben a győztes Franciaországban, Nancy-ban a IUFRO elnöke lett . A következő kongresszust a mindenkori elnök készítette elő, tehát Magyarország előtt megnyílt a lehetőség, hogy erdészeti kutatásait bemutassa. Ugyanakkor a magyar diplomácia – párhuzamosan a cserkész világjamboree (1933) és az eucharisztikus világkongresszus (1938) előkészítésével – azt is elérte, hogy hazánkban tartsák a II. nemzetközi erdőgazdasági kongreszszust. Így a két rangos erdészeti esemény egymásba fonódott.

A konferencia fővédnökségét a kormányzó, Horthy Miklós vállalta, míg az elnöki tisztet az Országos Erdészeti Egyesület elnöke, báró Waldbott Kelemen látt a el. Az akkor ismert, erdészeti szempontból számon tartott harminc-egynéhány országból sereglettek a kutatók, érdeklődők (a konferencia idején külön „hölgyprogramról” is gondoskodtak) Budapestre, illetve a vidéki helyszínekre. A magyar erdészek számos előadásban és terepi bemutatókon tárták a világ elé, hogy az erdei zömétől megfosztott ország erdészeti politikája, kutatása és gyakorlata – miként a „nagy háború” előtt – a világ élvonalába tartozott. A különféle szekciókban felszólaló neves előadók által kifejtett ek pedig arról tanúskodtak, hogy a gazdasági világválságot követően az erdészek készek eleget tenni mind a gazdasági, mind a természetvédelmi, mind pedig az egyéb társadalmi elvárásoknak. Ezen munkájuk összehangolására létrehozták az állandó erdészeti központot (CIS), amelynek első elnöke Waldbott Kelemen lett. (A második világháborút követően ez a Berlin központt al működő szervezet megszűnt, illetve az ENSZ égisze alatt átalakult.)

A kongresszuson elhangzottakat Barrey Emil szerkesztésében három kötetben jelentették meg. A vezetőfüzetek, továbbá a Lesenyi Ferenc által írt, „A magyar erdőgazdaság története és mai helyzete. Összefoglaló ismertetés az 1936. év szeptember havában Budapesten tartott II. Nemzetközi Erdőgazdasági Kongresszus részére” című könyv több nyelven látott napvilágot. A kiadványok és a résztvevők egyaránt hírét vitték Magyarországnak, a magyar erdőknek. S ott volt bennük az ígéret is, hogy hamarosan újabb erdészeti világrendezvényekre kerül sor. A közeledő, majd kitörő II. világháború azonban mindezt megakadályozta. Hasonló eseményt majd csak 1948-ban rendeztek.

Az 1950-es, 60-as években az erdészeti kutatás, főként pedig az erdőgazdálkodás súlypontja az Európán kívüli világba tevődött át. Ezért feltehetően a magyar erdészeknek még sokáig kell várniuk, hogy a szakma kiválóságai újra Budapestre gyűljenek össze. Vigasztalásul azonban ismételgethetik: „örökké él a tudomány fája, s ágai és levelei mindig más-más irányban növekednek, noha azonos gyökérből táplálkoznak.”

Oroszi Sándor 

A hazai erdészeti kutatás Trianont követően elsősorban az Alföld-fásítás kérdéseire összpontosított , de az erdőnevelési nehézségek megoldásában szintén figyelemre méltó eredményeket ért el. A két világháború közötti időszak meghatározó szakmai fórumának a soproni főiskola számított, neves professzora, Roth Gyula 1932-ben a győztes Franciaországban, Nancy-ban a IUFRO elnöke lett . A következő kongresszust a mindenkori elnök készítette elő, tehát Magyarország előtt megnyílt a lehetőség, hogy erdészeti kutatásait bemutassa. Ugyanakkor a magyar diplomácia – párhuzamosan a cserkész világjamboree (1933) és az eucharisztikus világkongresszus (1938) előkészítésével – azt is elérte, hogy hazánkban tartsák a II. nemzetközi erdőgazdasági kongreszszust. Így a két rangos erdészeti esemény egymásba fonódott.

A konferencia fővédnökségét a kormányzó, Horthy Miklós vállalta, míg az elnöki tisztet az Országos Erdészeti Egyesület elnöke, báró Waldbott Kelemen látt a el. Az akkor ismert, erdészeti szempontból számon tartott harminc-egynéhány országból sereglettek a kutatók, érdeklődők (a konferencia idején külön „hölgyprogramról” is gondoskodtak) Budapestre, illetve a vidéki helyszínekre. A magyar erdészek számos előadásban és terepi bemutatókon tárták a világ elé, hogy az erdei zömétől megfosztott ország erdészeti politikája, kutatása és gyakorlata – miként a „nagy háború” előtt – a világ élvonalába tartozott. A különféle szekciókban felszólaló neves előadók által kifejtett ek pedig arról tanúskodtak, hogy a gazdasági világválságot követően az erdészek készek eleget tenni mind a gazdasági, mind a természetvédelmi, mind pedig az egyéb társadalmi elvárásoknak. Ezen munkájuk összehangolására létrehozták az állandó erdészeti központot (CIS), amelynek első elnöke Waldbott Kelemen lett. (A második világháborút követően ez a Berlin központt al működő szervezet megszűnt, illetve az ENSZ égisze alatt átalakult.)

A kongresszuson elhangzottakat Barrey Emil szerkesztésében három kötetben jelentették meg. A vezetőfüzetek, továbbá a Lesenyi Ferenc által írt, „A magyar erdőgazdaság története és mai helyzete. Összefoglaló ismertetés az 1936. év szeptember havában Budapesten tartott II. Nemzetközi Erdőgazdasági Kongresszus részére” című könyv több nyelven látott napvilágot. A kiadványok és a résztvevők egyaránt hírét vitték Magyarországnak, a magyar erdőknek. S ott volt bennük az ígéret is, hogy hamarosan újabb erdészeti világrendezvényekre kerül sor. A közeledő, majd kitörő II. világháború azonban mindezt megakadályozta. Hasonló eseményt majd csak 1948-ban rendeztek.

Az 1950-es, 60-as években az erdészeti kutatás, főként pedig az erdőgazdálkodás súlypontja az Európán kívüli világba tevődött át. Ezért feltehetően a magyar erdészeknek még sokáig kell várniuk, hogy a szakma kiválóságai újra Budapestre gyűljenek össze. Vigasztalásul azonban ismételgethetik: „örökké él a tudomány fája, s ágai és levelei mindig más-más irányban növekednek, noha azonos gyökérből táplálkoznak.”

Oroszi Sándor