Békebeli hangulatával és fák övezte, rejtőzködő kertjével a patinás belvárosi polgárház maga is csoda. Illő hátt eret ad az elmélyült gondolatokhoz, a csöndes alkotáshoz. Vendéglátónk kedves, régi vágású úriember, arcán finom mosollyal. Feleségével körbevezet a házon, a tavaszodó kerten, s szelíd humorral szabadkozik, hogy szívbetegsége így lelassította. Ám mihelyt zenéről és tájakról esik szó, játékosan villan a szeme.
● Tanár úr egyszer azt mondta, hogy háromszor született: testben Kunágotán, lélekben Orosházán, zenében Békéstarhoson. Egy nagyívű életpálya kezdetét foglalta így össze.
– A családom orosházi és tisztviselő édesapámat a születésem táján Kunágotára helyezték. Első emlékeim az ottani tanyavilágot, a sík mezőket őrzik. Később Orosházán laktunk, ami akkoriban a legnagyobb magyar falunak számított. Evangélikusok lakták. Édesanyám nagyon vallásos asszony volt, és mivel nekem jó volt a hangom, sokat énekeltem a templomban. Ezért mondom, hogy hitben, lélekben ott születtem. Békéstarhoson 1947-ben alakult a híres zeneiskola, ahová édesapám elvitt. Ő valaha hegedűművész szeretett volna lenni, de hiába tanult konzervatóriumban, nem volt lehetősége a művészpályára, a családjáról kellett gondoskodnia. Sikeres felvételi vizsgámat a nyitott ablakon át hallgatt a, majd annyit mondott, könnyes szemmel hogy: „Fiam, osztán magadat jól megbecsüld!”
● Az ő álmait a fia valósított a meg. De a kollégium Önnek is életre szóló élményeket adott.
– Meghatározó középiskolás évek voltak, zenésznek ott születtem. A kastélyépület a Wenckheim grófok birtokán állt egy ősparkban, ahol közös sétáinkon tanultunk meg több száz magyar népdalt. A „balladás gödörként” emlegetett mélyedés színpadul szolgált az eljátszott balladákhoz. Pezsgő diákélet zajlott. Kitűnő művészek jártak hozzánk látogatni, tanítani, mint Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Weöres Sándor. Ezen évek alatt ahány zenész barátom lett, annyi íróember is barátommá vált.
● Muzsika és költészet: a testvérmúzsák elválaszthatatlanok. Ahogy Szokolay Sándor zenéje is a természett ől. Mikor szeretett bele a fákba?
– Még kisiskolás koromban Gyöngyöspatára kerültünk egy időre, s ott én alföldi gyerekként az erdő, a hegyek bolondja lettem. Kirándulásokon a tanító néni rosszallotta, hogy beszélek kedvenc fáimhoz, és megsimogatom a bársonyos, mohos törzsüket. Idegorvoshoz akart küldeni, pedig nyilván nem az, hanem egy jó pedagógus kellett volna – nevet a régi történeten a tanár úr. Aztán a zeneiskola, a tarhosi kastélypark hatalmas fái végleg elvarázsoltak. Bevallom, csínytevő fiú voltam, fölmásztam a tölgyfára, az ágak között kis asztalt fabrikáltam, és ott fenn komponáltam. Úgyhogy igazán „magas szintű” művek születtek. Főleg mesék, és mivel kis növésű vagyok, nem véletlenül lett legelső zongoradarabom címe Hüvelyk Matyi.
● A felnőtt alkotó évtizedek színtere a főváros.
– A természettől ott se szakadtam el. És bár sose politizáltam, 1957-ben az első kórusművem, Az elsorvadt erdő – egy bolgár népballada alapján – azt énekli meg, hogy a korábban viruló erdő sötét és néma lett, mert rabokat vittek a fák alatt , és az emberek könnyétől meghalt az erdő is. Ez bizony akkoriban rejtett politikumot hordozott. De vannak derűsebb emlékeim is. Egyik nyáron a Normafánál kis hétvégi faházat béreltem, és fölvitettem egy pianínót. Ott, a réten született meg García Lorca gyönyörű drámájából a Vérnász.
● Az első nagyoperája, ami egy csapásra sikert, hírnevet hozott , és 1964-ben, igen fiatalon Kossuth-díjat! A nyugodt környezeten túl, mit adott ennek a szenvedélyes műnek a megírásához a szabad természet?
– Túl egyszerű volna a darab fő helyszínére, az erdőre utalni. Az erdő a jó lélek, aki bújtatja a szökött szerelmeseket, amíg a holdfényben az üldözők rájuk nem lelnek „nincsen út már vissza, erdő nem rejt minket”. Egy másik operámban, az elüldözött királylány, Szávitri is az erdőben bolyong párját keresve. Az erdő a muzsikában szimbolikus helyszín.
● És a személyes életében?
– Számomra az erdő legnagyobb jelentősége, hogy ott saját magammal találkoztam. Hívő emberként az erdőben imádkoztam, hogy szépen tudjak komponálni. Nekem a kott a olyan, mint más vallásos embernek a biblia. Úgy érzem, hogy a zeneszerzés nem szakma, nem munka, hanem üzenetet hordoz. Minden igazi ihletemet, a hit mellett a természet adta. Kocsis Zoli, kedves barátom egyszer azt mondta: „azért kedvellek, mert eredeti vagy”. Én megszemélyesítem a természetet is, muzsika és természet összenőtt bennem. Példaképem és nagyszerű mesterem, Kodály tanár úr is híres természetjáró volt. Fiatal koromban többször összetalálkoztam vele, hol a Mátrában, hol a Hármashatár-hegyen. Jött, mint egy hetyke madár, mindenki csodálta a lendületét. Jobban tudta róni meglett korban is a hegyet, mint én ifjú legényként.
● Az ország különböző tájait belakta már, a délkeleti végektől az északnyugati határig. Miért választott a a hűség városát?
– Sopronba szinte hazajöttünk – szólal meg a művész felesége, Weltler Magdolna. A mi családunk itt élt, édesapám a szomszédos Ágfalván volt lelkész. Orsi lányunk a négy bátyjához hasonlóan zenei pályát választott, és tanulmányai Bécshez kötötték. Akkor döntöttünk a költözés mellett .
● Tán nem illetlen a kérdés: hogyan ismerkedtek meg annak idején? Jól sejtem, hogy a zene, vagy a természetjárás lehetett az apropó?
– „Véletlenül” kórusban találkoztunk, de 47 évi házasságunk alatt kirándultunk is bőven. Nagyon szeretjük a budai erdőket, Szentendrét, és sokáig egy hangulatos osztrák hegyi faluba jártunk nyaralni. Itt Sopronban kedves sétálóhelyünk az Erzsébet-kert és az egyetem körüli arborétum. Feleségem a szanatórium orvosaként dolgozott, és napi élmény volt a Lővérek közelsége. Miután két-életnyi művet megírtam, és a betegséggel el is nyertem a büntetésem, rájöttem, hogy nem kell messzire menni a természet élvezetéért. Bűbájos kertünkbe a madarak és a mókusok is házhoz jönnek.
Megkoronázandó a beszélgetést, e szavaknál a ház asszonya behozza saját készítésű pompás gesztenyés tekercsét – szigorúan a soproni erdők terméséből! És búcsúzóul figyelmünkbe ajánlja Szokolay Sándor szép kórusművét, a Zengő csuda-erdőt…
