Az aranysakálról sokunk Arany János Toldijának nádi farkasaként hallott. Valaha igen elterjedt volt a Kárpát-medencében, elsősorban a folyók menti ártéri erdőkben, nádasokban élt, s kerülte a sűrű, zárt erdőségeket. A 19. században a folyamszabályozások, a tájátalakító munkák következtében élőhelye összezsugorodott, állománya csökkent, olyannyira, hogy az utolsó sakálokat az 1940-es években lőtték Magyarországon.
„HÁBORÚS MENEKÜLT”
Nemcsak tőlünk, hanem Európa több országából is eltűnt ez a kutyaféle. Volt idő, amikor csak Görögországban, Bulgáriában és az Adria vidékén volt jelen. Ugyanakkor meglepő módon az 1970-es évek derekán terjeszkedni kezdett, és idővel eljutott Szerbiába is, ahol a balkáni háborúk idejére már viszonylag közönséges állatnak számított. Onnan az állandó zaklatások miatt a sakálok is vándorolni kényszerültek, így jelentek meg hazánk déli területein. Itt eszmei élőhelyre találtak, mivel a viszonylag nehezen művelhető, alacsony aranykorona-értékű földek privatizációja meglehetősen vontatottan haladt, sok művelésből kivont, gazos terület állt a rendelkezésükre. A sakál ugyanis előnyben részesíti a mozaikos, nehezen áttörhető aljnövényzetű, bozótos, rétekkel határolt területeket, amelyeken a rágcsálók is nagyobb számban élnek. Különösen a mezei pocokban gazdag vidéken telepszik meg. Érdekesség, hogy amíg az egy évszázaddal ezelőtt nálunk élő aranysakálok elsősorban a vizes területeket részesítették előnyben, manapság éppúgy előfordulnak száraz részeken, mint álló- és folyóvizeink partvidékén.
NÖVÉNYT ÉS DÖGÖT IS ESZIK
A sakál zsákmánylistájának háromnegyedét a kisemlősök teszik ki, legnagyobb számban mezei pocok. Ugyanakkor a napjainkban túlszaporodott rókaállomány szabályozásában is fontos szerepet tölthet be, egyre gyakrabban találnak sakál által zsákmányolt rókák maradványaira. Az apróvadban, különösen a mezei nyúlban és a fácánban nem tesz különösebb kárt, a nagyvadak közül leginkább a fiatal vaddisznók válhatnak prédájává. Olykor-olykor szarvasféléket is eszik, de ezeket csak ritkán ejti el maga: többnyire a már korábban elpusztult állatokat fogyasztja. A vadászatok során megsebzett egyedeket azonban falkában is követheti, és ezeket le is teríti. A sakál nemcsak ragadozó: az évszaknak megfelelően különféle növényi táplálékokat is eszik, így füvek, gabonafélék, gyümölcsök éppúgy táplálékát képezhetik, mint a gumók, hagymák, gyökerek, valamint a gombák.
A sakálok többsége párban él, s párválasztásuk nem ritkán egy életre szól. Mintegy két hónapos vemhesség után általában 3-5 kölyök jön világra. A kicsinyek szeme kéthetes korukban nyílik ki. Ezután az anyjukon kívül a falka többi tagja is részt vesz a nevelésükben: visszaöklendezett, előemésztett táplálékkal etetik a fiatalokat, amelyek félévesen érik el a kifejlett kori testméretet. A kölykök egészen kora tavaszig maradnak a falkában, ezután indulnak párt, illetve saját territóriumot keresni.
REJTŐZKÖDŐ ÉLETMÓD
Az aranysakál legtöbbször alkonyatkor vagy éjszaka mozog. Jelenlétére leginkább hangja alapján következtethetünk: „vihogása” talán az afrikai természetfilmekben hallott hiéna hangjára emlékeztet a leginkább. Nappal a maguk ásta vagy rókáktól, borzoktól elorzott üregekben pihennek, egyes példányok pedig olykor csak egy bokor aljába vackolják el magukat.
Ahol nem üldözik, idővel megszokja az ember jelenlétét. Leggyakrabban a szántás során a traktor mögött egerésző példányokat láthatjuk, de előfordul, hogy a tanyákra bejárva a szemetet dézsmálják. A sakál emberre nem jelent veszélyt, alaptalan tehát a hír, hogy bárhol is gyermekre támadt volna.
– Más csúcsragadozókhoz képest a sakálok kis területen mozognak: territóriumuk nagysága ritkán éri el a fél négyzetkilométert. Határaikat vizelettel és jól látható helyen elhelyezett ürülékükkel jelzik. |