A rendszerváltás előtti évtizedekben szinte minden erdészetnél találtunk fogatüzemet, ahol tucatszám dolgoztak lovak az erdőn. A gépesítés fejlődésével az állatok háttérbe szorultak, de a környezet- és természetvédelmi szempontok felerősödése újabb kedvező fordulatot hozott a használatukban. Kifejezett előny ugyanis, hogy a fordulékony állatok nem hangosak, nincs károsanyag-kibocsátásuk, de ami még fontosabb, kímélik a visszamaradó fákat és a talajt. Gyérítésekben, szálaló és közjóléti erdőkben ezért egyaránt előszeretettel használjuk a lovakat.
Az erdei igavonásra az erős, hidegvérű fajták alkalmasak; a betanított ló szinte a jelzésekből is ért, a teher fel- és lekapcsolása kivételével önállóan is tud dolgozni, vagyis egyedül elballag a közelítő nyomon. A hidegvérű lovak további nélkülözhetetlen tulajdonságai az erdei munkánál, hogy nyugodtak, könnyedén fogatba taníthatók, nagy húzóerőt képviselnek, és igen jól viselik az időjárás szélsőségeit. Túlterhelni azonban nem szabad őket; az egyszerre vonszolt rakomány ezért nem több 3–400 kilogrammnál. Teljesítményük persze a gépi munka átlaga alatt marad, de bizonyos fakitermeléseknél, a munkateljesítménynél magasabb rendű érdekek vannak. A lótartás speciális életformát követel meg tulajdonosától – örvendetes, hogy újra talál ilyen embereket az erdőgazda.
