Az erdőtörvényi rendelkezések betartatásának a legfőbb letéteményesei az erdőfelügyelők voltak. Ők közvetlenül a minisztérium alárendeltségébe tartoztak. Több megyére kiterjedő hatáskörük feladatait az uralkodó, illetve annak képviselője előtt letett esküt követően látt ák el. Az eskü, amely az erdészeti szervezet minden fokán állókra vonatkozott , nem egyszerű formalitás volt, ezzel minősültek hatósági személynek. Azaz bármilyen rendellenesség bizonyításához nem kellett tanúkat állítaniuk, szavuk, írásuk önmagában is bizonyító erővel bírt.
Igazi mérnökök
Mind az erdőfelügyelők, mind a tényleges gazdálkodást irányító erdőgondnokok, erdőhivatal-vezetők és erdőigazgatók (utóbbiak álltak a hierarchia csúcsán) felsőfokú végzettséggel, továbbá államvizsgával, azaz erdész-, erdőmérnöki diplomával rendelkeztek. Beosztásuktól, illetve címüktől (erdészgyakornoktól az erdőmesteren át a miniszteri tanácsosig) függetlenül erdőtiszteknek nevezték őket. A cím alapján kapták a fizetésüket, tehát akár egy erdőgondnok is kereshetett annyit, mint egy erdőigazgató, legfeljebb a természetbeni járandóságot (fa-, földilletmény, lótartás stb.) illetően volt köztük különbség.
A katonatisztekhez nemcsak fegyverviseletükkel, (erdész) egyenruhájukkal, hanem például a szolgálatukban megkövetelt pénzügyi biztosíték (kaució) letételével is hasonlítottak. Az erdőtisztek a szűkebben vett erdészeti szakmai, elsősorban biológiai ismereteket követelő feladataik mellett komoly műszaki jártassággal is rendelkeztek. Ezt követelte meg például a térképészeti munka, de a különféle szállítóberendezések tervezése és hidak, épületek építése ugyancsak. Tehát igazi mérnökök voltak.
Fegyverrel felszerelve
Az erdőőrök szintén végeztek szakmai feladatokat, de ők – mai fogalmaink szerinti középfokú végzett ségük révén – a munka közvetlen irányítóinak számítottak. Szakvégzett ségükről a dualizmus idején létesített négy erdőőri iskola (Király-(Ásott )halom, Temesvár-Vadászerdő, Liptóújvár és Görgény-szentimre) gondoskodott. Állami erdőőri vizsgát, miként okleveles erdésztisztit is, magánúton való felkészülés alapján szintén lehetett tenni. Fontos volt az erdészeti altiszteknél (mert így is nevezték őket) a hatósági eskü, hiszen leginkább ők voltak az erdei „kihágók” (tilosban járók) elleni harc „frontvonalában”.
Az erdőcsőszök, erdőszolgák, -legények, -suhancok (vidékenként változott az elnevezésük) fegyvertartással szintén rendelkeztek, de ők hatósági esküt nem tettek/tehett ek. Elsősorban őrzési feladatot láttak el, de önállóan nem, csak a felesketett erdőőrökkel együtt intézkedhettek. Sokszor a falu elesett jei közül kerültek ki, de gyakran a leendő erdőőrök is így, csőszként kezdték. Utóbbiakat az erdőbirtokosok alkalmazták, míg az erdőőröket a vármegye, az erdőtisztek zömét pedig az állam, következően az 1898-ban kötelezően bevezetett állami erdőkezelés rendszeréből.
A magyarság őrzői
Az erdőőrök és erdőtisztek nemcsak lakást, illetményföldet, -fát kaptak, hanem nyugdíjjogosultságot, továbbá egészségügy ellátást is szereztek. Családjukról, gyermekeik taníttatásáról stb. szintén munkaadójuk gondoskodott. Tehát igazi állami (vármegyei) „szolgák” voltak, annak minden előnyével és esetleges hátrányával.
Az állam elvárta (jó néven vette?) tőlük a magyar állameszme melletti kiállást, azaz a többnyire nemzetiségi vidékeken lévő erdős területeken a magyarság megőrzését, ápolását. Ettől természetesen független volt az, hogy az illető területen élő valamennyi nemzetiség nyelvét legalább szóban érteniük kellett, hiszen a mindennapokban csak így tudták a feladatukat ellátni. Jó erdész csak az lehetett, „a ki azoknak a faluknak, községeknek – miként azt Bedő Albert országos főerdőmester a millennium évében megfogalmazta –, telepeknek s általában annak a népnek, melynek körében él, minden fajbeli vagy vallási különbség nélkül, gondos atyja, jóakaró tanácsadója, útmutatója s jogosult igaz érdekeinek védelmezője is kíván lenni, aki ezért még a hála egyszerű köszönetét sem várja”.