Még a nyolcvanas évek elején, egy vadászati kiállításon pillantott meg egy csontból készült kisplasztikát, s rögvest megfogalmazódott benne, hogy ő is tud ilyet készíteni. Hazatérve az első dolga az volt, hogy alapanyagra tegyen szert. A mű hamar elkészült – legnagyobb megelégedésére.
Vaddisznó és a többiek
Ahogyan azonban az alkotások sokasodni kezdtek, úgy világosodott meg előtte, hogy igencsak tapasztalatlan, munkái messze járnak még a tökéletestől. Szorgos gyakorlásba kezdett , s az erdő vadjait immár nemcsak természetjáróként, hanem mint alkotóművész figyelte. Igyekezett ellesni azokat a pillanatokat, mozdulatokat, amelyek jellemzőek egy-egy állatfaj megjelenésére, mozgására. Idővel a néhány négyzetméteres fogtechnikus műhely műteremmé alakult. Szép, igényes munkáinak hamar híre ment, s alkotásai ma már a Vatikántól kezdve egészen Dél-Afrikáig számos múzeum, magángyűjtemény becses darabjai, miközben rendre megjelennek a hazai és külföldi kiállításokon egyaránt. A rangos elismerések sem késlekedtek: 2005-ben Nimród-díjat, majd 2006-ban Vadászati Kultúráért különdíjat kapott.
Bencze László igyekszik elsősorban szűkebb pátriájának, Somogyország rengetegeinek lakóit megjeleníteni. Amíg kezdetben általában legkedvesebb vadját, a vaddisznót ábrázolta, ma már szalonka, őzbak, szarvasbika látható művein a leggyakrabban. Olykor-olykor más témájú alkotások is születnek: többek között vadásztársait, sőt önmagát is megfaragja fanyar iróniával.
A természet irányítja
A faragást Bencze László sosem tanulta, mindent maga kísérletezett ki. Szerinte az a legfontosabb, hogy a jó megfi gyelőkészség mellett az ember jó rajzkészséggel legyen megáldva. A csont megmutatja, hogy mit is lehet belőle kifaragni, vallja, azaz a természet irányítja a művészt. Az előkészített csont felszínére először puha ceruzával nagy vonalakban megrajzolja a képet, csak azt követően kezd durvább eszközökkel, marókkal, fúrókkal, frézerekkel dolgozni. A fi nomításokra viszont kizárólag apró vésőket használ, kalapácsot sosem. Ezzel az utolsó munkafolyamatt al ölt végleges formát az eredeti elképzelés. 
Az apró részletek adják ugyanis egy-egy műtárgy lelkét – a szőrzet, a tollazat, a levelek… –, ezeken keresztül lehet a mondanivalót kihangsúlyozni. Viszont tény, egy művet igazán sose lehet befejezni. Az alkotó általában néhány napos szüneteket tart, majd újra és újra előveszi a művet, s alakítgatja mindaddig, amíg el nem kerül tőle.
Az alapanyag meghatározza, mi fog belőle készülni. A művész leggyakrabban hullott őz- és szarvasagancsot használ amelyet a terület vadgazdálkodójától vásárol. Trófeát nem lenne szíve fűrészelni, darabolni. A hullott agancs lényegesen tömörebb is, könnyebb vele a munka. De ha igazán fi nom alkotást szeretne készíteni, akkor bizony mamutagyarra kell szert tennie. Ennek keménysége az elefántcsontéval vetekszik, lényegesen erősebb, mint a szarvasagancs. A mintegy tizenkétezer éves, Szibériából származó mamutcsontokat Németországból vásárolja. Arábiából pedig tevecsontot hoznak neki a barátai, mivel ennek fala lényegesen vastagabb, mint például a marhacsonté, ezért igényesebb, mozgalmasabb témák is megjeleníthetők belőle. Az elkészült csontfaragások felületét nem kell kezelni, de egyszer-egyszer, ha régi, patinás környezetbe kerülnek, antikolja őket. Akárcsak akkor, ha régi, sérült műtárgy pótlásánál használja fel a faragványt.
A tökéletesedés felé
Bencze László különféle tárgyakat ékesít faragványaival. Ezek akár mindennapos használatra is alkalmasak: bőgőkürtök, szalvéta- és kulcstartók, kitűzők, jelvények, brossok, kampósbotok, sétapálcák, de szép számmal kerülnek ki műhelyéből „csupán” szemet gyönyörködtető dísztárgyak is. Élete egyik legnagyobb munkája a mintegy egy méter hosszú jávorszarvas lapátba faragott vadászjelenet.
Alkotás közben a művész hosszasan elmélkedik, mindig átéli soha nem ismétlődő erdei barangolásainak élményét. Ezeket jeleníti meg, így nincs két ugyanolyan alkotás, ahogy ugyanolyan alapanyag sincs. Sajátos formavilágáról azonban az avatott szem számára bármely munkája felismerhető, ha nem is veszi észre az 1×2 milliméteres szignót.
Hatvan éves kora tájékán a művészben lassan kivilágosodik, mit is kell megörökíteni a műveiben. S időről időre egy távol-keleti bölcselkedő festőművész gondolatai jutnak az eszébe, aki szerint az ember élete első 60 évében csak azért alkot, hogy rájöjjön, mit kell tökéletesítenie az elkövetkezendő 60 évben. De mivel szinte senkinek nem adatik meg, hogy megérje a 120 éves kort, nincs esély arra, hogy tökéletes ábrázolás születhessen. Bencze László azonban így is nagy örömét leli abban, hogy másoknak is megjelenítheti azokat a felejthetetlen élményeket, amelyeket – a természetet járva – nap mint nap átél.
