A gond abban gyökerezhet, hogy az erdei kirándulás igen ritkán alkalmas a vad megfigyelésére. A mélyebb erdei ismeretekkel nem rendelkezők többsége ezért kétkedően fogadja a tényt, hogy túl sok vad él hazánkban, legalábbis a növényevő nagyvadfajokból (gímszarvas, őz, helyenként a muflon és a dám), valamint a vaddisznóból. Kártételük számottevő a mezőgazdasági kultúrákban és a fiatal erdőkben.
Csúcs ragadozók híján az emberre hárul az állományszabályozás feladata, amelyet a vadgazda a jogszabály adta vadászati módszerekkel tehet meg. Egyéni vadászat során – ez a gyakoribb – a vadász lesben ülve várja a vadat, vagy sétálva keresi azt, azaz cserkel. Mivel a vadfajok jellemzően éjszaka mozognak, az egyéni vadászatot többnyire a napnyugta előtti és a napkelte utáni órákra időzítik. E két napszakban szerencsére ritkán van kiránduló a területen, mégsem árt, ha tudja az erdőjáró – nem ördögtől való, ha lövést hall az erdőn.
A vadászó embernek ugyan kötelessége, hogy a fegyverhasználat során ne veszélyeztesse az élet- és vagyonbiztonságot, ennek ellenére célszerű kerülni a túl korai és a túl késői erdőn tartózkodást!
A társas, azaz a terelő- és hajtóvadászatok során a vadrejtő sűrűkből és nappali tartózkodási területükről megriasztott vad a lőállásokban elhelyezkedő vadászok felé menekül. A társas vadászat akár több tíz hektáros területet is érint egyszerre, és egyértelmű, hogy ott és a biztonsági zónában „civil” nem tartózkodhat. Ezért lehet hallani/ olvasni a helyi híradásokban, hogy időnként lezárnak egy-egy turistautat. Aki az előzetes tájékoztatás ellenére arra kirándul a meghirdetett időpontban, kordonnal, figyelmeztető táblával, esetleg lezárást felügyelő erdőőrrel fog találkozni a veszélyeztetett területrész határán. A ka pott információkat a maga érdekében mindenki vegye komolyan! Az állami erdők kezelője vadgazdálkodóként is az érdekek összehangolására törekszik, ezért az erdőgazdaságok igyekeznek minél több társas vadászatot hétköznapokra időzíteni – így csökkentendő a turizmus korlátozását.
