Még a feudalizmus korában, a 18-19. század fordulóján több, az erdőkből nagyobb jövedelmet remélő uradalom (így a kincstár is) külföldi munkásokat telepített le hazánkban. Ők nemcsak új eszközöket hoztak, hanem egyfajta munkakultúrát is, amellyel az említett társadalmi megbecsültség emelkedett . Azaz nyilvánvalóvá vált: az erdei munkának, különösen a fakitermelésnek és a hozzá kapcsolódó szállításnak, feldolgozásnak olyan mesterfogásai vannak, amelyek révén az erdőből származó hasznot meg lehet sokszorozni. Az említett „vendégmunkások” új hazájukban külön szerződésekkel, statútomokkal éltek, amelyek a 19. század végére őket egyfajta „munkásarisztokratákká” tett ék. Az általuk meghonosított eljárásokat, munkakultúrát a helyi lakosság átvett e, megtanulta. A hegyvidékiek azonban sokkal inkább csak alkalmi munkahelynek tekintett ék az erdőt. A helyzetüket mégis is rendezni kellett .
Előírta a munkaszerződést
1900 őszén-telén alkott a meg az országgyűlés a XXVIII. törvénycikket az erdőmunkásokról. A Darányi Ignác földművelésügyi miniszter időszakához köthető, az agrárszocialista mozgalmak letörését is szolgáló rendelkezések sorába illő törvény a hazai erdőkben dolgozók legtöbb rétegét érintett e. Szabályozta az idő- vagy teljesítménybérben az erdei munkákban (a csemetetermesztéstől a fakitermelésig, szállításig) dolgozók és alkalmazóik (többnyire fakitermelési vállalkozók) között i jogviszonyt.
Legfontosabb rendelkezése, hogy munkást csak szerződés alapján lehet alkalmazni. A munkaszerződést írásban (a munkásigazolvánnyal rendelkező munkások esetén) és szóban (napszámosoknál) kellett megkötni, sőt ezt hatósági tanú is ellenőrizte. A szerződésben nemcsak a járandóságokat, hanem a munkaidőt (ami általában – pihenő beiktatásával – napkeltétől napnyugtáig tartott ) és az esetleges egyéb előírásokat, megállapodásokat is rögzíteni kellett . Általános volt például, hogy a hatóság kikötött e: a vállalkozók csak „magyar honos” munkavállalókat alkalmazhatnak. Ezzel a fejletlenebb vidékekről (főleg Galíciából) bejövőket igyekeztek kizárni, akik esetleg olcsóbban végezték volna el ugyanazt a munkát.
Mindkét félnek kedvezett
A munkásnak kedvezett , hogy a bért csak pénzben és nem különféle, többnyire a vállalkozó kantinjában beváltható „bon”-ban, jancsibankóban stb. kellett kiadni. Szintén fontos szempont volt, hogy betegség, baleset esetén a munkás ellátásáról – legalábbis 8 napig – a munkaadó volt köteles gondoskodni.
A törvény ugyanakkor a munkaadó érdekét védte azzal a rendelkezésével, amely szerint a napszámost akár karhatalommal is vissza lehetett kényszeríteni, ha önhatalmúlag abbahagyta a feladata ellátását, netalán önkényesen eltávozott .
Szintén a vállalkozó érdeke érvényesült az írás beli szerződésekben rögzíthető egyéb feltételekben. Például általános volt, különösen télen, az éjjel, fáklyafény mellett végzett szállítási munka, vagy – szintén szállításban – a különösen veszélyes munkahelyeken való folyamatos, pihenőidő nélküli tartózkodás. A törvénynek ennek ellenére nagy jelentősége van, hiszen először – mintegy fél évszázadig érvényesen – ismerte el: az erdőben végzett munka olyan értékteremtő tevékenység, amelyet az állam is fi gyelemmel kísér.
Akik kimaradtak
A törvény az összes erdei alkalmazott ra nem terjedt ki. Kimaradtak például az állami erdőkben dolgozó úgynevezett „szegődött ”, az előbb említett , korábban külföldről betelepített munkások, akik nemcsak munkabért, hanem házat, egészségügyi és nyugellátást is kaptak, viszont a pénzben kifejezett bérük kezdett az időszakiaktól (munkásigazolvánnyal rendelkezőktől) elmaradni. Darányi az ő helyzetük rendezését is törvényben kívánta megoldani, de a tervezet nem került a parlament elé.
Szintén más elbírálás alá estek a különféle őrök, famesterek és egyéb, szellemi munkának felfogható tevékenységet végzők, akiknek a kiszolgáltatott sága esetenként a kétkezi munkásokét is meghaladta. Az 1900. évi XXVIII. törvénycikk mégis kihatott az erdőkben dolgozók zömének jogviszonyára, életés munkakörülményeinek a javulását szolgálta.
