A hazai sísport fejlődése kissé hepehupás. Az 50-es években inkább csak a tehetősebbek síeltek, illetve az erre szakosodott klubokba járó gyerekek. A sportolókat pedig főként testületi szervezetek (pl. honvédség) tömörítették. A fogyasztói társadalom térhódítása aztán erre a területre is kihatott, menő érzést kölcsönzött a divatos felszerelés, ruha, így a 70-es éveket akár síboom-nak is nevezhetnénk, tudtuk meg Gerely Ferenctől, az Országos Erdészeti Egyesület Erdei Sportok Szakosztályának vezetőjétől, aki maga is elkötelezettje e sportnak. 
A fokozódó igény a pályaépítést is ösztönözte, és ebben a munkában a Magyar Síszövetség és a síklubok mellett vitathatatlan az erdőgazdaságok szerepe. A soproni alma mater ugyanis erős sportegyesülettel, benne fejlett síélettel büszkélked-hetett. Nekik is köszönhető tehát, hogy a földrajzi adottságok kihasználásával lesikló pályák létesültek Sopron környékén, a Mátrában, a Bükkben, és a Mecsekben. Talán sokan nem is gondolnák, hogy a faipari mérnökök még a sílécek gyártásában is jeleskedtek.
Az első komoly sífelvonót a dobogókői síközpontban építették meg, hála az akkori sportbarát erdészeti igazgatónak. A Makovecz Imre terveit követő felvonóház nemcsak hasznos, de igazi látványosság is. A Normafa síközpontban a felvonón kívül hóágyú is üzemelt, az esti kivilágítás pedig még inkább oda vonzotta a budapestieket. Jelentősége azonban, főként természetvédelmi okokból, idővel visszaesett. A következő nagy előrelépés a nemzetközi színvonalú galyatetői sífutó centrum létrehozása volt, szintén az erdészettel karöltve, ahol már junior biatlon, azaz sílövő világbajnokságot is rendeztek. Idővel azonban az erdőgazdaságok már nem tudták felvállalni a közjóléti feladatokat, ezért a pályákat többnyire magánvállalkozások üzemeltették.
A legutóbbi fejlesztések – Mátraszentistván, Eplény, Sátoraljaújhely, Bánkút – pedig már többnyire magánbefektetések eredményei. A hazai sízés népszerűségében talán a 80-as, 90-es évekre tehető a mélypont. A gyötrelmesen kevés hó, a magyar és a szlovák, illetve még inkább az osztrák sípályák közötti szembeötlő különbség, illetve a gyerek érdeklődésének csökkenése a fizikai sportágakkal szemben, egyaránt visszavetette a jelentőségét. A tendencia azonban kezd újabb fordulatot venni: mind többen fedezik fel a korszerű hazai pályák előnyeit, főként a közelségükből és kedvezőbb áraikból adódóan, miközben a tömegsportok is mind nagyobb rétegét érik el a társadalomnak.
A domborzati viszonyok, terepadottságok nem teszik lehetővé újabb lesiklópályák létrehozását, a sífutásban azonban még vannak kiaknázatlan lehetőségek. Megvalósításuknak főként a szűkös gazdálkodási keretek szabnak gátat. A sportág népszerűségének növekedése azonban várhatóan ugyanolyan katalizátora lesz a fejlesztésnek, ahogyan az a lesiklás esetében már szembetűnő. Már erre utal, hogy a hazai leghoszszabb Vasfüggöny Sífutópályán (Sopron) kívül, civil kezdeményezésre Dobogókőn és a Normafánál építettek ki sífutóköröket az állami erdőgazdaságok területén. Az erdészek felvállalták a pályák rendszeres karbantartását is, hiszen anélkül semmit sem ér az egész. A tömegsport oktatói pedig abban segítenek, hogy „csatornába” terelik a téli sport szerelmeseit.
