A kopárfásításra vállalkozóknak elengedték a (föld)adót, ingyen (vagy kedvezményes áron) adták az erdősítéshez szükséges csemetéket, továbbá szaktanácsadással és fásítási jutalmakkal, hitelekkel segített ék őket. Ennek ellenére a kincstár, továbbá egy-két birtokos kivételével igazán nagy eredményeket évtizedekig nem értek el.
Akáccal és fenyőkkel
Az állam homokfásítási munkájában a legjelentősebb a vajdasági Deliblátihomokpuszta befásítása volt. A Duna közelébe, Temes megyébe eső futóhomokos terület megkötésére nemcsak akácot, hanem erdei és feketefenyőt is használtak. Szintén e három fafaj szerepelt a Szeged-Szabadka környéki homokterületek városi finanszírozású erdősítéseiben.
Ugyanott Illés Nándor, különösen pedig Kiss Ferenc munkássága révén ismerté vált: a homokterületeken élő lágyszárú növények az ültethető fafajokat illetően útbaigazítást adnak. Ebből következően egy-egy homokbucka különböző oldalaira más-más fafajt kell tenni. Ugyancsak a homokvidékekkel összefüggésben vált nyilvánvalóvá: a területen őshonos, egykorvolt fafajokat – például a kocsányos tölgyet – oda nem lehet visszavinni. A korábbi évtizedekben végzett lecsapolások, vízrendezések ugyanis alapvetően megváltoztatt ák a felszíni és felszín alatti vizek járását, mennyiségét. Következésképpen új, elsősorban idegenhonos fákkal kellett próbálkozni; például az említett akáccal és fenyőfélékkel.
A magyar állam jelentős anyagi áldozatot vállalt a Karszt befásításában. A fiumei Karszt „felerdősítését” közvetlenül a budapesti földművelésügyi minisztériumból irányított ák, s fafajként többnyire fenyőféléket alkalmaztak. A kikötőváros kulturált környéke bizonyított a: az elmúlt századok természetrombolását, legalább részben, helyre lehet állítani.
Vontatottan haladt
A földes kopárok – amelyek leginkább Dél-Erdélyre, illetve a Bánságra voltak jellemzők – fásítását csak úgy lehetett megoldani, ha ott a vadpatakokat, a különböző vízfolyásokat szabályozzák, az eróziót lehetőleg sövényekkel, gátakkal fékezik. A helyi lakosság azonban mindebben a legeltetési lehetőségek beszűkülését látt a, következésképpen akadályozta a munkákat. Itt merült fel legelőször az erdősítendő területek bekerítésének kényszere, valamint önálló, csak a kopárfásítással foglalkozó erdészeti szervezet létrehozása is.
A kopárfásítás egyik-másik uradalomban magashegységi-alhavasi területeket is érintett . A nagy költséggel végzett munkákkal elsősorban az erdők felső, a havasi rétek felé eső „havas köpenyét” kívánták helyreállítani, megvédeni. Ehhez azonban szükség lett volna a megfelelő havasgazdaság, azaz az alpesi országokból ismert állatt enyésztés megteremtésére. Így jobbára csak tervek, kisebbnagyobb kezdeményezések születtek.
A kopárok fásítását 1894-ben, 1898- ban törvénnyel, 1911-ben pedig miniszteri körrendelett el sürgett ék és szabályozták, a feladat pénzügyi fedezetét azonban évről évre csak az ország – mindig megnyirbált – költségvetésében tudták biztosítani. Következésképpen a nagyralátó tervek kivitelezése igen vontatott an haladt. Pedig a törvényhozók belátt ák: az alföldi árvizek elleni védekezés legjobb és legolcsóbb megoldása a hegyvidéki erdők megóvása, beleértve az arra rendelt kopárok fásítását.
Jelentősége főként szakmai
Az elért eredmények, ha helyenként figyelemre méltóak is, elsősorban erdészett udományi szempontból jelentősek. Eljárásokat és módszereket tudtak bemutatni a legszélsőségesebb termőhelyeken végzendő faültetésekre, amely tudás azután az első világháborút követően felértékelődött. Ugyanakkor az a gazdasági és erdészeti politika, amely nem az ország középső, hanem a jobbára nemzetiségek által lakott peremvidékét fejlesztette, Trianonnal megbosszulta magát.
