„Édesapám vasutas, a Nagykanizsa melletti Zalaszentjakab állomásfőnöke volt, a falutól 2-3 kilométerre, a természet kellős közepén”‒ emlékezett vissza a kezdetekre a ma is fiatalos szakember. Előttük a papnevelde több ezer holdas erdőbirtoka, mögöttük pedig Galambok község kétszáz éves tölgyekkel teleszórt fás legelője terült el. A hajnali kötelező váltóellenőrzésből rendszeresen gombával megpakolva érkeztek vissza. Ebben a környezetben nőtt fel, nem meglepő hát az erdészi hivatás.
„A gimnáziumban már megfogalmaztam: azért akarok erdész lenni, hogy életemben egyetlen napot se kelljen városban élnem”‒ magyarázta Bondor Antal, majd sajnálattal tette hozzá, hogy ez nem valósult meg. A soproni egyetem végeztével Zalába került, a Kiskomáromi Erdészethez, s két évvel később már a nagykanizsai központban találta magát.
Erdőművelő a fővárosban
A végzés után tíz évvel Budapestre irányított ák az akkori Országos Erdészeti Főigazgatóságra, amely abban az időben közvetlenül a Minisztertanács alá tartozó szervezet volt, minisztériumi jogkörrel. Nagykanizsán erdőművelőként dolgozott, s ez volt a feladata a fővárosban is.
Bondor Antal neve összefonódott a magyar erdőműveléssel, a magyar erdőművelés korszerűsítésével. A fagazdasági fejlesztési osztály vezetésével 1972-ben bízták meg, s két év múlva megalakították a Fagazdasági Vállalatok Országos Központját, ahol vezérigazgató-helyettessé nevezték ki. Ez a szervezet négy évig működött, majd a minisztériumba hívták főosztályvezetőnek. Ez volt a legnagyobb faipari fejlesztések időszaka: farostlemez-ipari beruházás Mohácson, Szombathelyen cementkötésű forgácslap-gyártás, a két hazai gyufagyár korszerűsítése, az országos fűrészipari rekon strukció és a sort hosszan folytathatnánk.
Erdészeti vonalon pedig a gépesítés volt meghatározó. Ma már szinte hihetetlenül hangzik, hogy azokban az években az erdőgazdálkodás munkaerőhiánnyal küzdött. Nem volt az erdőn elegendő munkás. Ez az időszak szerencsésen összekapcsolódott a mezőgazdaság fejlesztésével. Az erdészek is zöld utat kaptak, hogy minden évben műszaki napokat szervezzenek, ahol bemutathatják a legkorszerűbb technikát. Szerencsére devizát is adtak mellé, s akkor érkeztek az országba a modern közelítők, vonszolók, kombájnok.
Felfedezte az egész országot
Bár Bondor Antal „aszfalterdész” lett, az ott töltött tíz év alatt alaposan megismerte a kanizsai erdőket. A fejlesztési területre kerülve pedig már nemcsak fél Zalát, hanem az egész országot és a világot is felfedezte. Több mint száz külföldi tanulmányúton gyűjtögette tapasztalatait. Amikor megalakult az Erdészeti és Faipari Hivatal, az oktatási főosztályról mindig egyeztetésre kérték, ha erdészeti téma volt terítéken, hasonlóképpen dolgozott együtt a kutatási főosztállyal. Bejárva a világot úgy tapasztalta, nincs miért szégyenkeznünk, európai vagy akár kanadai összehasonlításban sem, például a nyugatnémet kutatóintézetnek partnere tudott lenni a hazai hasonló szervezet.
Mindig tevékeny tagja volt a szakmai és tudományos életnek. Harcolt, hogy az akkor indokolt 8 millió köbméter fa kitermelése helyett ne 12 milliót vágjanak ki. Az is felmerült, hogy az erdőkben 60 ezer szarvasmarhát kellene legeltetni, ezzel segítve a mezőgazdaságot. Miközben már egy 19. századi erdőtörvény megtiltott a a legeltetést. Ha ugyanis beviszik a marhákat az erdőbe, kevesebb élettere marad a vadnak, s megnő az erdei és a mezőgazdasági vadkár. Vagy takarmányozni kell az erdei vadat is. Két éven keresztül húzódott az ügy, mire pontot tettek a végére.
Húsz évfolyamot oktatott
Álmairól kérdezve, a szakember megemlítette, hogy Sopronban, negyedéves korában demonstrátor lett az Erdőművelési, Vad- és Halgazdasági Tanszéken. Nagyon vágyott arra, hogy visszahívják oktatónak, de úgy érezte, ehhez gyakorlati tapasztalatot kell szereznie. A rendszerváltás idején már az Erdészeti Tudományos Intézetnél (ERTI) dolgozott, amikor megkeresték, hogy szívesen látnák az egyetemen tanítónak. Két évtizeden keresztül rendszeresen oktatott, húsz évfolyam került ki a kezei alól. Amikor elérte a „kritikus korhatárt”, professzor emeritus címet kapott, s így még jó ideig taníthatott tovább.
Az egyetemi oktatói felkérésével közel egy időben megalakultak az erdészeti részvénytársaságok, s 1993-ban felkérték a Kiskunsági Erdészeti és Faipari Zrt. igazgatósági elnökének, amit 16 éven keresztül viselt szakmai elkötelezettséggel. Nagy megtiszteltetésnek vette, hiszen Kiskunfélegyházán született, így egy kicsit szülőföldjére került vissza.
De vajon mi lett azzal a zalai diákkal, aki kétszáz éves tölgyek alatt sétált, kalapjában gombával? „Az erdőtől nem lehet elszakadni. Számomra ma is olyan templom, mint akkor volt, amikor Zalában, a Vétyemi Ősbükkösben kezdtem a pályát”– jött a válasz. Az erdő akkor is benne élt, amikor a Kossuth téri irodája ablakán kinézett. Nem biztos, hogy az elhaladó trolibuszt látta, gyakran valamelyik erdőrész sejlett fel szemei előtt.
Bondor Antal ma sem pihen, sok helyre hívják, rendezvények, konferenciák vendége. Erdőjárásra sincsen elegendő ideje, hiszen a vonyarcvashegyi kert is bőven ad elfoglaltságot. A szakember szerint nyitni kell a társadalom felé, el kell mondani, hogy mit és miért csinálunk. Ha valahol kivágják a fát, attól az erdő még megmarad az újulat, a csemete révén. Nem szabad elfelejteni, ma már az erdő nem tud meglenni az ember gondoskodása nélkül.
