A közös munka eredményeként 2000. és 2005. között hazánk legnagyobb hüllőjének, az 1,5-1,6 méteresre is megnövő haragos siklónak három, korábban teljesen ismeretlen élőhelyét fedezték fel a Duna mentén, Paks, Dunaújváros és Dunaszekcső határában. Ez azért is zoológiai szenzáció, mert az előző évszázadban mindössze a Budai-hegységből és a villányi Somlyóról volt ismert ez a kifejezetten balkáni, kis-ázsiai elterjedésű, fokozottan védett állat.
A hüllő- és kétéltűvédelem nem ellentétes az erdőgazdaságok érdekeivel, sőt kifejezetten hasznos lehet mindkét fél számára. Mindezt bizonyítja a közelmúltban a Budaörsi-Kopárokon végzett haragos sikló élőhely- kezelési program. Az érintett sziklagyepeken még közvetlenül Trianon után telepítettek feketefenyőt – így pótolva elvesztett erdeinket – a Kopárokon is. Az idő múlásával aztán a feketefenyő olyannyira elterjedt, hogy az ott honos hüllők napozóhelyeinek zömét elfoglalta. Élőhelyük megőrzésére ezért a feketefenyők egy részét kivágták az erdészek, majd a fákat gyakran kétkezi munkával távolították el a nehezen megközelíthető sziklagyepekből. Az élőhelyek megőrzésének másik jó példája a Pilis-hegység, ahol a zoológusok és a Pilisi Parkerdő Zrt. erdészeinek közös kezdeményezéseként kikotorták a pár száz négyzetméteres eliszaposodott tavacskákat. Így újból párzó- és peterakó helyet találtak a békák, gőték ezrei.
VÍZBEN, VÍZPARTON
A vízben, vízközelben élő kígyófajok olykor több kilométerre is eltávolodhatnak a partoktól. Így akár a rengetegben is megfigyelhetünk olyan állatokat, melyekkel legtöbbünk nyáron, a Balaton partján találkozhat. A vízisiklót egyszerű felismerni a tarkó két oldalán látható sárga, illetve narancssárga félhold alakú foltjairól. Általában a parton vagy annak közelében békákra vadászik. A kockás sikló hátán a mintázat jellemzően barna négyzetekből áll, legtöbbször kis halakat zsákmányolva figyelhetjük meg a vízben.
JÓL REJTŐZNEK
A hosszan tartó kánikulák beálltáig, az erdőt, mezőt járva gyakran találkozhatunk különféle kígyókkal. Nálunk két viperafaj őshonos, a rákosi vipera a Kiskunságban és a Hanságban, a keresztes vipera pedig főként a Zempléni- hegységben, illetve a Szatmár–Beregi-síkon él, nagy állománya van a Bockerek erdőben. A keresztes vipera földünk legészakabbra élő kígyója, elterjedési határa a sarkkört érinti. Rendkívül változatos színű és mintázatú állat, és a nemek színe is eltér. A hímek fehér, szürke vagy kék alapszínűek, fekete rajzolattal, a nőstények barnák, vörösek, lilásak, barna mintázattal. Mérge alapvetően a zsákmány emésztésére szolgál, de kisebb állatokat hamar megöl vele.
A viperák elevenszülők, az újszülöttek pár nap után már rovarokra, kis gyíkokra, békákra vadásznak. A mérges kígyók híre rossz, pedig a legtöbb áldozat magának köszönheti a bajt. Ha nem próbáljuk ingerelni vagy megfogni őket, nem fognak megtámadni minket. Ha mégis, az igen félénk, nyugodt állatok marása fájdalmas, de rendes körülmények között nem végzetes, bár mindenképpen orvosi ellátást igényel. Az elmúlt 5-6 évtizedben két halálos kimenetelű keresztesvipera-marásról tudunk. A kígyókkal foglalkozó szakember azért halt meg, mert őt előzőleg már megmarta egy kobra. A másik áldozat vesztét pedig az okozta, hogy nem fordult orvoshoz.
|
Sikló vagy vipera? A hazai siklók hossza meghaladja a 60-70 centit, a viperák azonban sosem nőnek ennél nagyobbra. A viperák hátán jellegzetes cikcakk fut végig, míg a siklókon leginkább foltok díszlenek. Viszont mindkettőnél előfordulnak jószerivel egyszínű fekete példányok. A viperák farka hirtelen rövidül, kifejezetten kurta, a siklóké szép fokozatosan vékonyodik. Így a siklók hosszú, nyúlánk, kecses állat benyomását keltik, míg a viperák rövidnek, zömöknek hatnak. A legárulkodóbb jel a szemük: a siklók pupillája kerek, a viperáké pedig függőleges metszésű. |
MIÉRT TŰNT EL?
Hazánk egyik legritkább és legkisebb, 9-11 centiméteres gyíkfaja a rejtett életet élő, leginkább ceruzára emlékeztető, pici lábakkal megáldott pannon gyík. A fajt először tudományosan leíró Kitaibel Pál 1793-ban kecses gyíknak nevezte el, majd Bécsben megerősítették a tudós felfedezését, és magyar gyíkra keresztelték át. Még később a pannon gyík nevet kapta, mivel a nálunk előforduló alfaj Szlovákia déli részein is honos. Latin elnevezése azonban (Ablepharus kitaibelii) a mai napig utal megtalálójára. Ritka növény- és állattársulások tagja, a délies fekvésű domb- és hegyoldalainkon. Mintegy fél évszázaddal ezelőtt azonban az Alföl dön, Nyárlőrinc határában is ismert volt. Eltűnése e területről a gépesítésen kívül az erdők fafajösszeté telének megváltozásával is magyarázható. Ugyanis az őshonos tölgy helyét az akác és nemes nyár foglalta el, melyek hatására a benapozottság megváltozott, s az új helyzet a fürge és zöld gyík elszaporodását segítette. A táplálékszerzésben mindkettő versenytársa a pannon gyíknak, a zöld gyík ráadásul gyakran zsákmányolja is. Az őshonos fafajok újra telepítésével ugyanakkor esély van rá, hogy a pannon gyík egyszer visszatérhet az Alföldre.
HA HOSSZÚ A FARKA: GYÍK
A 2012. év hüllője a lábatlan gyík vagy kuszma. Ez utóbbi elnevezés onnan ered, hogy a kígyókénál merevebb, nagyobb ívű testkanyarulatokkal kúszik. A legújabb kutatások eredményeként derült ki, hogy hazánkban két faja is él, melyek elkülönítése a nem hozzáértők számára felettébb nehéz. Gyakran találkozhatunk velük városok déli fekvésű, erdőközeli kertjeiben, ahol kisebb kígyóknak is nézhetnénk őket. Azonban alaposan szemügyre véve ezeket a 45-50 cm hosszúra is megnövő állatokat, egyértelművé válik, hogy gyíkokkal van dolgunk. A farkuk ugyanis megközelítőleg olyan hosszú, mint a testük, ellentétben a kígyókkal, amelyek farka rövidebb. Nagy különbség még, hogy a kuszmák szemhéja szabad, még pislogni is tudnak, és fejük kifejezetten gyíkszerű.
Fotó: Halpern Bálint, Mizsei Edvárd, Szövényi Gergely, Vörös Judit
