Az 1769. évi Mária Terézia-féle erdőrendtartásban már ajánlották, az 1836. évi XII. törvénycikkben pedig kimondott an szorgalmazták a közbirtokossági erdők felosztását. Hiszen a közösben – miként az egyik kortárs írta – „nincs semmi sérthetetlensége a magántulajdonnak”.
Ütköztek az érdekek
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás után folyamatosan, több évtized alatt osztott ák meg a volt földesurak és volt jobbágyok erdejét, egy újabb közös tulajdont létrehozva. Ezt azonban a legtöbb helyen, különösen 1867 előtt , az alkotmányos viszonyok helyreállítását megelőzően, nem vett ék fi gyelembe. Azaz az arányrészeket egyesek megszerezték, netalán összevásárolták, majd az így nekik járó részt egyéni (magán-) tulajdonba vett ék.
A folyamatot 1871-től az állam úgy igyekezett fékezni, hogy egyéni tulajdonba csak olyan erdőrész kerülhetett , amelynek a területe elérte legalább a 100 kataszteri holdat (valamivel több, mint 57 hektár). Az 1879. évi erdőtörvény gyorsított a ezt a folyamatot, mégpedig szakmai előírásokkal. A közös erdőkre ugyanis az üzem(erdő-)tervezési kötelezett séget, az üzemterv szerinti, államilag előírt gazdálkodást határozta meg, míg a magánerdőkre ilyen nem volt. (Az üzemtervről bővebben a 23. oldalon.) Következésképpen a birtokosság nagy ütemben osztott a fel az erdőket, ami ellenkezett a hosszú távú erdőgazdasági érdekekkel.
A felosztás ellentmondásossága leginkább az erdődús volt kiváltságos helyeken, így a Székelyföldön, a volt román és szerb határőrvidéken tűnt ki. Amíg az egykori széki (határőri) közös erdők általában egyben maradtak, s csak a jövedelemnél osztoztak, a falvakban már bonyolultabb helyzet alakult ki. Az arányrészeket azonban nemcsak a volt székely határőrök, hanem például a zsellérek, betelepülők, ügyes üzérkedők is adták-vedték. Legtöbbször azért, hogy így szerezzenek értékes erdőket.
Az első világháborúig működött
A közös erdők ügyvitelét, és az abból részesedés mikéntjét 1898-ban törvényben szabályozták. Eszerint a tulajdonosoknak névjegyzéket kellett összeállítani, amelyben az arányértékeket is feltüntett ék. A birtokkal kapcsolatban ugyanis – ellentétben a községi ügyekkel – kizárólag birtokarányosan szavazhatt ak. Ugyanez vonatkozott a tisztségviselők választására, netalán a szintén előírt működési és szervezeti szabályzatra. Addig az alakuló, vagy ősgyűlést össze sem tudták hívni, amíg az említett arányrészeket nem határozták meg. Ez akár éveket, sőt évtizedeket is igénybe vehetett , mivel rendszerint az 1850- es évekbeli elkülönítési perekhez (volt jobbágyoknál), illetve az ugyanakkor készült első kataszteri nyilvántartásokhoz kellett visszanyúlni.
A megalakult, működésre kész birtokosság szabályzatát aztán a földművelésügyi miniszter hagyta jóvá, s tulajdonképpen autonóm gazdasági testületként működhett ek. Az erdejük földdel együtt való elidegenítéséről azonban nem dönthett ek. Azt a vármegyei és miniszteriális szervek jól megfontoltan maguk körébe vonták, hiszen enélkül a birtokosság akár néhány év alatt az egész vagyonát is elkótyavetyélhett e volna. Ugyanakkor a testület feladata maradt a közös erdőből való részesedés kiosztása, a favágás idejének meghatározása, a fa áruba bocsátása, az alkalmazott ak felfogadása stb. Ha voltak is döccenők, a rendszer az első világháborúig működött .
Megszüntették az erdőtársulatokat
A két világháború között , 1935-ben az erdőbirtokossági társulatok megkapták a jogi státuszt. Azaz a birtokkal kapcsolatos minden kérdésben, így a zálogjog-bejegyzésekben vagy az elidegenítésben is szabadon dönthett ek. Viszont 1945 után mind politikai (az arányrészek szerinti szavazást megszüntett ék), mind gazdasági (fát csak az állami gazdaságokban adhatt ak el) eszközökkel igyekeztek az erdőbirtokosságok működését korlátozni, majd lehetetlenné tenni. Annyira, hogy az 1961. évi erdőtörvény alapján a társulatokat megszüntett ék, összhangban a „szocializmus alapjainak lerakásával”, amely még ilyen magántulajdoni formát sem ismert el. Az erdőket kisebb részben az állam, nagyobb részben pedig a téeszek vették át. A feudalizmust is túlélő tulajdoni forma tehát egészen az 1992. évi kárpótlásig eltűnt.
