Forgácsillatú csöpp műhelyében készülő és gyógyuló hegedűk sorjáznak, és úgy mutatják rejtett belső részeiket, ahogy máskor soha. A mester szeretett el simít végig a keze ügyében lévő kecses darabon.
– A hegedű olyan letisztult, harmonikus hangszer, aminek születésekor az aranymetszés szabályait, és az emberi test bonyolult arányrendszerét is fi gyelembe vett ék. Tökéletes felépítésén azóta se változtatt ak, s így 3-400 éve lényegében ugyanúgy készítjük. Anyaga, formája, a fa megmunkálása azonos, csak néhány kisebb módosítást kívánt a mai használat.
De minden az erdőben kezdődik! A hegedű háta jávorfából, a tető lucfenyőből készül. Egyszerűnek tűnik, ám a megfelelő minőségű faanyagot mégsem könnyű beszerezni.
– Sajnos nálunk nem terem meg a hangszernek alkalmas fa. Olyan, ami nagyon lassan növekedik, aminek szálsűrűsége 1 milliméteren belül van. Ehhez bizony mostoha körülmények között , magas hegyen, zord északi lejtőn, sűrű erdőben álló fa kell, hogy lehetőleg oldalágat se tudjon hajtani, mert az is torzítja a szerkezetét. Ma már alig lehet hozzájutni a ritka, hangszernek való anyaghoz. Én inaskorom óta gyűjtögetem a padláson e „kincseket”, abból dolgozom. Régen Boszniában pár fakereskedő tudta, mire van igény, és értett a speciális fűrészeléshez, tároláshoz. A délszláv háború azonban tönkretett e ezt a jó nyersanyagforrást. Az alpesi és a tátrai erdők fáiból csak az ott ani hangszerpiacot látják el.
A kiváló akusztikai adott ságú erdélyi faanyag is megcsappant mára: nem becsülték, csúnya tarvágások után bedarálták ipari farostnak.
A „boldogabb sorsú” rönkökre kalandos sors vár. Sugárirányban fölhasogatják, és e „tortaszeleteket” évekig szárítják, majd abból dolgoznak. A mester elő is kap egy hátnak való befűrészelt „fatég lácskát”. Ezt fogja kett évágni ‒ olyasformán, ahogy a háziasszony széthajtja a vastagabb hússzeletet ‒ és összeilleszteni, ragasztani, hogy szép szimmetrikus legyen a hangszer mintázata. Majd a hegedűkontúrt rárajzolva körbevágja a formát. Vajon hogyan lesz a síkidomból fi noman ívelt hangszertest?
– Úgy, hogy a hangszerkészítés tán a legpazarlóbb szakma. Minden „fölösleget” levésünk, míg kialakul a kívánt domborulat, homorulat. A tömör, 4 centis fából mindössze 3-4 milliméter vékony lap marad. Közben rengeteg forgács megy veszendőbe. Megjegyzem, hörcsögtartó barátaim örömére, akik előszeretett el visznek belőle. Ha kész a hát és a tető, következik a hangszer „oldala”, vagyis a kávarendszer. A hosszú, lemezvékonyságú jávorcsíkokat felmelegített fémen formára hajlítom. A kávával a korpusz már egyben van. Jön a nyak, szintén jávorfából. Itt a hagyományos alakon túl az egyéni ízlés is kap némi teret, de az arányokat szigorúan be kell tartani, hajszálnyit se lehet eltérni. A muzsikus rögtön észrevenné! Ám a csiga, a tradicionális barokk szimbólum kerekítése már a készítőn múlik. Persze beleszól kicsit a fa is. Nem homogén anyag, tartogathat meglepetést, ezért menet közben is tudni kell változtatni.
Számos apró alkatrész és fi nomság rejtőzik még a hangszeren, mint az ébenfa fogólap, vagy az évszázadok óta őrzött receptúrájú enyvek és lakkok. Egy pici hurkapálca-szerű alkalmatosságot külön bemutat a mester. Ez a „lélek”, amit kizárólag a magyar nyelv illet e szép névvel. Feladata, hogy összekösse a hátat a tetővel, és összetett , bonyolult rezgésrendszert ébresszen a különböző karakterű fákban. Enélkül nem szólalna meg a hegedűhang művészi teljességében.
– A tökéletes hangzáshoz a hibátlan hangszer és a muzsikus összhangja is kell. Az, hogy a hegedűs „jól érezze magát a hangszeren”. Kitűnő művészek keze alá dolgozhatok, a magyar zenei élet legrangosabb zenekaraitól, szólistáitól kapok javításra hangszereket. Saját építésű hegedűim szertekerültek a nagyvilágba. Zentai muzsikus barátom, Mezei Szilárd, ha Budapesten jár, kedvenc hangszerét hozza magával, és olyankor viszontláthatom a „gyermekemet”.
És bár „embergyermeke”, Eszter inkább édesanyja pályája, a régészet iránt érdeklődik, Magyar József műhelyéből rátermett fi atal szakemberek kerülnek ki. Ő maga megbecsüléssel emlékezik a hazai hegedűkészítés virágkorának legendás mestereire, közülük Sáránszki Páltól még személyesen tanulhatott . Mikor búcsúzóul a Stradivari-hegedűk titkáról kérdezem, azt mondja:
– Szerintem nincs titok. Becsületes kézműves volt ő, saját korában a legigényesebb a kidolgozásra. Míg kortársai gyönyörű hangú, célszerű eszközt készített ek arányos időráfordítással, Stradivari a hangzáson túl az apró finomságokra is adott . Az ő modelljeit a harmonikus gömbölyded ívek, a tiszta élek, a pontos szimmetria, a látható és hallható szépség jellemezte, amivel századokra kijelölte a hangszerkészítés útját.
